Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (2012)

És igen! Az Agavénál végre eljutottak odáig, hogy a Bradbury-életműsorozatban kiadják a kedvenc novellagyűjteményem, az egyébként akár szokatlan szerkezetű regényként is felfogható Marsbéli krónikákat. És ami még szebb: ez nem lett újrafordítva (ellentétben a nemsokára megjelenő Amerikai istenek második kiadásával), úgyhogy egy az egyben visszaidézte tizenéves koromat, amikor először vettem a kezembe a megsárgult, töredezett szélű, hatvanas évek végi kiadást, amit valószínűleg még édesapám vett antikváriumban hasonló idősen. Persze abban a kötetben még volt még több más novella és regény, bízom benne, hogy azokat is hamarosan kiadják újra.

Tom Wolfe: Kandírozott mandarinzselé színű áramvonal

A könyvet még tavaly szereztem be, a néhány évvel korábban olvasott Savpróba hatására. Nem bántam meg, még ha a huszadik század közepi amerikai újságírás fehér öltönyök iránt rajongó fenegyerekének első kötete nem is üti meg azt a szintet, de csalódást sem okoz, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal hozza a jellegzetes Wolfe-i jegyeket. 

Na most Tom Wolfe stílusa fölöttébb sajátságos. Ír ő mindenféléről, néha még arról is, amiről a téma szerint kellene neki, de általában el-elkalandozik, szétszóródik és a figyelme elvész a részletekben. Ennek ellenére valahogy mégis képes átadni amit szeretne, az eszelős, barokk jelzőhalmozás, furcsa szókapcsolatok, hosszú és kanyargós leírások szokása valahogy minden előfeltevés ellenére mégis működik és a figyelmes olvasó csakhamar azt veszi észre, hogy érti ám ezt az embert, az írásos tudósításoknak ezt a szokatlan mesterét, aki ír valamiről, de közben képes teljesen mást közölni.

Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte

Az idei év első bejegyzése az Agave kiadó első 2012-es megjelenéséről szól. A kiadó egyébként elkényezteti a sci-fi kedvelőket, jövő héten jön a Marsbéli krónikák legújabb kiadása is. 

Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye, a Frolix-8 küldötte kellemesen kiforrott munka, nem olyan elborult, mint a szerző hírhedtebb regényei, ugyanakkor Dick kedvelt témái itt is szépen előkerülnek. A regény könnyen olvasható, nem is túl hosszú, Philip K. Dick rajongóinak ugyanúgy jó lehet, mint a szerzővel még csak most ismerkedőknek. 

Várólista-csökkentés 2012

Könyvlista Lobo várólista-csökkentős játékára.

I. M. Banks: Anyag

Iain M. Banks hetedik Kultúra-könyve, az Anyag eleinte nem árul el sokat sci-fi mivoltából. A regény látszólag egy középkori, fejletlen civilizáció csatározásai közepette a királyi udvarban lejátszódó politikai összeesküvésről és azok utóhatásairól szól. A könyv a régi uralkodó aljas meggyilkolásával kezdődik, ettől kezdve kapunk betekintést a király két fiának történetébe. Az árulással, orgyilkosokkal és titkos cselszövésekkel azonban Banks rajongói korántsem elégednének meg. 

Ez így ugyanis kevés egy jó sci-fi történetének, sokkal inkább illene egy középkorban játszódó regény lapjaira. Adjunk hozzá egy olyan bolygót, ami egy négydimenziós térben létezik, számtalan élőszinttel rendelkezik és mindegyik az embertől eltérő, furcsa és kiszámíthatatlan űrlényekkel van benépesítve. Emellett szükség van még néhány szuperintelligens űrhajóra, és egy egész galaxist átfogó politikai összeesküvésre. Ha ez megvan, lépjen a történetbe a Kultúra, egy utópisztikus társadalom, amelynek tagjai messiás komplexusuk globális kiterjesztéseként abban lelik örömüket, hogy fejletlenebb társadalmak csatározásaiba szólnak bele. Ha mindez megvan, akkor eljutunk az Anyaghoz, amely már egy olyan történet, amellyel a szerző korábbi rajongói is megelégedhetnek. 

Dan Simmons: Hyperion bukása

Mivel pillanatnyilag Mongóliában tanyázom és a posta elég drága, a friss agavés sci-fiket unokatesóm olvassa helyettem (nem mint ha egyébként nem tenné :]). Olvassátok az egyik legjobb science fiction sorozat legfrissebben megjelent, második kötetéről szóló ismertetőt az ő tollából: 

Dan Simmons Hyperionjának folytatásában, amely az 1821-ben elhunyt John Keats azonos című költeményének címét hordozza, elkezdődik a Titánok háborúja az emberiség távoli jövőjében. A Hyperion bukása sok szinten érintkezik a 18. század végén született romantikus költő munkásságával és folyamatosan felbukkan a görög istenek háborúja fiatal és erős teremtményeikkel, a Titánokkal, mint ahogy a könyvben az emberiség, a Számkivetettek csatáznak egymással és Shrike nevű rejtélyes teremtménnyel (lsd. Dan Simmons: Hyperion, 2010) az ember teremtette mesterséges intelligenciák és egy bukott isten felügyelete mellett.

A Hyperion bukása közvetlenül az előző könyv eseményeit folytatja, ám a Tau Ceti Center válságterméből, a galaxis lakott és civilizált részének, a Hegemóniának a központjából. Ezen a sorsdöntő napon jelenti be a Hegemónia és a Mindenség vezérigazgatója Gladstone igazgatónő a háborút a Számkivetettek ellen. A háborút, ami a Hyperion megvédéséért robbant ki, és ami a Mag MI-jei, ezeknek az ember által teremtett, jövőbe látó mesterséges intelligenciák szerint, totális, megjósolhatatlan kimenetelű háborúba taszítja az emberiség Hegemóniáját. Ennek ellenére az MI testület nem siet lebeszélni az eltökélt Gladstone-t. A hat zarándok és Het Masteen, a fa igaz hangja, életét a Hyperion bolygón John Keats, a főszereplő költő tolmácsolja az olvasónak. A Joseph Severn néven bemutatkozó költő Gladstone tudásának forrása az álmaiban megjelenő valós események miatt, de hamar az igazgatónő fölé kerül és elkezdi átlátni a világ életét befolyásoló eseményeket.  Az előző könyvből a történeteiken keresztül megismert szereplők, a Konzul, Het Masteen, a magánnyomozó Brawne Lamia, a költő Martin Silenus, Sol Weintraub, akinek lánya visszafelé öregszik és Fedhman Kassad a katona a menekülés minden reménye nélkül szállnak szembe a Shrike-kal. Az ő cselekedeteik fogják meghatározni az események kimenetelét, míg történeteik az Időkripták völgyéhez kötik őket. Ezek között az időben, ki tudja milyen jövőből, visszafelé haladó ijesztő műtárgyak között bolyonganak, szeretnek és szenvednek, és harcolnak a Shrike-kal, de még inkább az egyre tornyosuló rejtélyek hadával. 

G. Norman Lippert: James Potter sorozat

Ez a mostani rendhagyó blogbejegyzés lesz, legalább három szempontból: egyrészt praktikus okokból nem követem a korábbi bejegyzéssablont, másrészt meg nem jelent könyvről írok, harmadrészt olyanról, ami nem is fog megjelenni. G. Norman Lippert James Potter sorozata ugyanis nem hivatalos folytatása J. K. Rowling Harry Potter szeptalógiájának, bár az átlag fanfictionök közül messze kiemelkedik.

Aki nem olvasta a HP-sorozatot, itt hagyja abba és válasszon másik bejegyzést, aki viszont olvasta, kizárt, hogy ne emlékezzen az utolsó könyv utolsó fejezetére.

Ez adta az ihletet Lippertnek a regényei megírásához: a főszerepben James Sirius Potter, Harry legidősebb fia található, aki az első könyv, a James Potter és az Ősök udvara elején (az apjáról szóló sorozathoz hasonlóan) éppen megkezdi tanulmányait a Roxfortban. A Harryék iskoláskora óta eltelt idő alatt persze sok minden megváltozott, a kastélynak a Voldemort elleni ütközetben megsérült részeit újjáépítették, néhány régi tanár helyére újak kerültek és az eredeti sorozatban megszokott szereplők gyerekei járnak már ide. A környezet ugyanakkor kellemesen ismerős és ezt a szerző is jól kezeli: ahogy az olvasónak nosztalgikus élmény a beosztási ceremónia, a Griffendél klubhelységében ücsörgő diákok, a bagolyház, a kviddicspálya, Hagrid kunyhója, a fúriafűz, a mozgó lépcsők és a beszélő portrék, James is ugyanúgy ismeri őket szülei és barátaik sztorijaiból. A tulajdonképpen fölösleges körök lefutása, vagyis a környezet bemutatása így jócskán lerövidül és annál több hely jut a tényleges kalandokra, meg persze azokra a dolgokra, melyek megváltoztak.