Szubjektív Kultnapló: Tom Wolfe: Kandírozott mandarinzselé színű áramvonal

2012. február 9., csütörtök

Tom Wolfe: Kandírozott mandarinzselé színű áramvonal

A könyvet még tavaly szereztem be, a néhány évvel korábban olvasott Savpróba hatására. Nem bántam meg, még ha a huszadik század közepi amerikai újságírás fehér öltönyök iránt rajongó fenegyerekének első kötete nem is üti meg azt a szintet, de csalódást sem okoz, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal hozza a jellegzetes Wolfe-i jegyeket.

Na most Tom Wolfe stílusa fölöttébb sajátságos. Ír ő mindenféléről, néha még arról is, amiről a téma szerint kellene neki, de általában el-elkalandozik, szétszóródik és a figyelme elvész a részletekben. Ennek ellenére valahogy mégis képes átadni amit szeretne, az eszelős, barokk jelzőhalmozás, furcsa szókapcsolatok, hosszú és kanyargós leírások szokása valahogy minden előfeltevés ellenére mégis működik és a figyelmes olvasó csakhamar azt veszi észre, hogy érti ám ezt az embert, az írásos tudósításoknak ezt a szokatlan mesterét, aki ír valamiről, de közben képes teljesen mást közölni.

(innen)

Különleges kép bontakozik ki a kötet beszámolótartalmát olvasva, a félszázaddal ezelőtti Amerikáé, de nem akármilyen Amerikáé, hanem az Egyesült Államoké, aranykorostul-mindenestül. Amikor az Egyesült Államok még az volt, aminek ma is látszani szeretne, és amióta folyamatosan hanyatlik, nem vicc, az amerikai középosztály Wolfe ideje óta folyamatosan szegényedik és egyre rosszabbul él. Persze itt a középosztályról esik a legkevesebb szó, az átlagemberek átlagélete tulajdonképpen unalmas, van helyettük viszont furcsa, görbe, színezett szemüvegen keresztül megfigyelt társadalmi-gazdasági elit, vagy legalábbis olyanok, akik magukat idetartozónak szeretnék látni, illetve a másik oldal, az autószerelő-tuningoló suhancok, a parkolóemberek, az ökölvívó-gladiátorok világa.

(innen)

Wolfe időnként lassan hömpölygő, máskor lélegzetvétel nélkül, száguldva hadaró sorait olvasva egy idő után világossá válik, hogy ő maga is pontosan annak a kulturális jelenségnek egy eleme, amiről ír, a belső megfigyelő szemszöge meg ugye kultúrantropológiailag is elég érdekes tud lenni, de itt többről van szó: ez bizony szószövés-művészet.