Mindenekelőtt: Aki még nem olvasta a könyvet és teljes hatást szeretne, az csak az első négy fejezet után kattintson a folytatásra. A Vének háborúja legjobb része ugyanis az első 64 oldal, amely alatt szépen, fokozatosan, a főszereplővel együtt jut el az olvasó a teljes tudatlanságtól a - ha nem is megvilágosodásig, de addig, amíg a regény és a sorozat hátralévő része beindul. És ami a legszebb, hogy a fülszövegíró is figyelembe vette ezt és tényleg nem olvasható ott semmi, amit ezalatt a szakasz alatt ne tudnánk meg.
John Scalzi regénye kényelmesen indul. Druszája, a főszereplő John Perry hetvenötödik születésnapján szépen fölkerekedik, elmegy a felesége sírjához és a tíz évvel azelőtt aláírt, egyébként visszavonható bevonulási szándéknyilatkozata értelmében elmegy a legközelebbi toborzóirodába, hogy a Gyarmati Véderő katonája legyen. Azé a szervezeté, amely monopolizálta az űrutazást és más bolygók gyarmatosítását, de ez minden, amit az átlagos földlakó tud róla amellett, hogy minden jel szerint a földinél lényegesen fejlettebb technikával rendelkeznek. A Föld ugyanis, mint az azonnal kiderül, társadalmi és technológiai szempontból is gyakorlatilag olyan, mint a kilencvenes vagy kétezer-tízes években, a megnyugtatóan ismerős környezet fölött viszont szinte tapintható a bezártság köde, valamit titkolnak azok ott kint, valamit nem akarnak, hogy az egyébként nyilvánvalóan sokkal fejletlenebb anyabolygó lakói megtudjanak.
Innentől lefelé, ha különösebb spoiler nincs is, de ahogy írtam, az első négy fejezet hatását veszélyeztetik a leírtak.
