Előzetes - Neil Gaiman: Óceán az út végén

Bár Neil Gaimant hatalmas népszerűség övezi, személyes véleményem szerint csak az Amerikai istenek és a Csillagpor tartozik az igazán értékelhető, önálló munkái közé. A Pratchettel közös Elveszett próféciák és a Doctor Who világába tett kiruccanása sem rossz, illetve belelapozva a Sandman képregény is olyasmi, amit nem érdemes kihagyni (kár, hogy a magyar kiadó csak olyan áron tudta megjelentetni az első pár részt, amennyiért nem fogyott rendesen), de a novellái és itt fel nem sorolt regényei általában hiába egyedi hangulatúak, gyakran mégis zavaró, értelmetlen öncélúság jellemzi őket, amivel nem tudok azonosulni. Ennek talán most vége: ma, öt év regényírási szünet után megjelent új kötete, az Óceán az út végén, a nemzetközi "premierrel" egy időben magyarul is. Az értékelésből pedig kiderül, hogy jogos volt-e a nagy nemzetközi várakozás és az is, hogy tud-e változtatni a fenti megítélésen.

Amikor egy emlék felenged, a múlt szivárog ki belőle.

Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van.

Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.

Alant az előszót és az első fejezetet találjátok: