Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Ebben a történetben csak a vízjogok felett uralkodó óriáscégek alkalmazottainak jut hely a kényelmes, zöld, csúcstechnológiával szerelt, önfenntartó városgépekben, az átlagember nyeli a port, fizeti a hét dollárt (vagy négy jüant) egy liter vízért és ha egy kis szerencséje van, nem hal meg harminc éves korára tuberkulózisban és nem lesz járulékos áldozat egy maffia-leszámolás közepén. A vízvadász, Paolo Bacigalupi legfrissebb regénye, feszes tempójú sci-fi thriller, fontos és aktuális mondanivalóval.

Paolo Bacigalupi négy magyarul megjelent könyvéből hármat olvastam eddig (A kételygyár maradt ki), minden egyes alkalommal mélyen elkeserítő élmény volt. Erről nem Bacigalupi tehet, ő kiválóan ír, az emberek tehetnek róla, akik miatt minden egyes nappal közelebb kerülnek ezek a regények a valóra váláshoz. Sőt, visszafogottabb verzióban már most jelen van gyakorlatilag minden téma, amit ezek a történetek boncolgatnak, ebben az esetben például a globális felmelegedés okozta szélsőségesen száraz időszakokkal erősített, eszetlen túlhasználat miatti vízhiány. Fájdalmas belegondolni, hogy milyen ütemben tesszük tönkre az egyetlen helyet, ahol jelenlegi tudásunk és technológiai szintünk alapján életben maradhat az emberiség (a globális ökoszisztéma többi élőlényéről nem is beszélve), és még fájdalmasabb, ha realizáljuk, hogy mennyi az önző, ignoráns ember, aki a személyes, pazarló kényelmét mások élete elé helyezi, és legfeljebb akkor fogja elismerni, hogy valami nincs rendben, ha konkrétan megvalósul az, amiről Bacigalupi ír.

Ivóvíz. Annyira magától értetődő, hogy jön a csapból, ha megnyitjuk, hogy egy rövid vízszünet is szinte pánikreakciót vált ki, megtöltünk minden nagyobb edényt és palackot (már ha előre tudunk róla), mint ha az életünk múlna rajta. Időnként persze találkozunk olyan cikkekkel, hírekkel, hogy a bolygó kevésbé szerencsés részein vízhiány van, hogy a következő komolyabb háborúk nem az olaj vagy a terület, hanem a víz miatt fognak kirobbanni, de nem foglalkozunk velük különösebben. Néhány évente egy kicsit közelebb kerül a probléma, amikor a hazai mezőgazdaság is megsínyli az aktuális szárazabb időszakot, ez esetleg megjelenik az élelmiszerárakban, csakhogy amíg a csapból jön a víz, a boltban pedig van kaja, addig a többséget ez sem mozgatja meg különösebben.

Szépen látszik a kanyon falán, hogy korábban mennyivel magasabb volt a Colorado folyó vízszintje
(fotó: Michael Melford via National Geographic)

Éppen ezért semmi nem garantálja, hogy A vízvadász jobban megérinti az olvasót, de a szinte filmszerű, közvetlen és kíméletlenül realista (kivéve, amikor átcsap akciófilmes pszeudo-realitásba) történet azért lényegesen jobb esélyekkel indul, mint bármilyen rövidhír vagy elemzés.

Nem kell persze mindenáron komolyan venni, Bacigalupi regénye olvasható egyszerű sci-fi thrillerként is. Megvan benne minden, ami miatt a szórakozásra vágyó olvasó kedvelheti: a csúcstechnológia és a pusztulás kontrasztja, ügynökök, maffiózók, a vetélytársaival kegyetlenül leszámoló óriáscég, kemény női- és rosszfiú férfi főszereplő, rengeteg akciójelenet, pörgős és durva thriller-hangulat, és természetesen a jóleső tudat, hogy mi azért szerencsére nem egy ilyen világban élünk.

Működik így is, viszont ha csak ennyit fogunk fel belőle, akkor elveszik a lényeg. Ez pedig a figyelmeztetés: A vízvadász jövője egyelőre fiktív, ám nagyon könnyen valósággá válhat. Nyilván nem pontosan ilyen formában, teljes részletességgel senki nem tudja megjósolni a jövőt, de a vízhiány, a szárazság, a szélsőségek erősödése a természetben és az emberi ideológiák szintjén, mindez sajnos sokkal közelebb van, mint szeretnénk. És ha nem vesszük komolyan az efféle figyelmeztetéseket, akkor bizony szépen meg fogjuk szívni.

(Cory Montero illusztrációja)

Az USA déli részén a a jelenlegi vízhiány rendkívül súlyos aszállyá fokozódott. Már nem arról van szó, hogy betiltják a kertvárosi gyep locsolását, hanem konkrétan alig van víz, az éltető folyadék ára az egeket veri, a vízjogok megszerzése egyszerre az évszázad üzlete és kétségbeesett harc a túlélésért, melyben csak a legerőszakosabbaknak van esélye a győzelemre. A vízhiány nem csak egyéni szinten lehetetleníti el a megszokott életet, az USA is szétesik a Bible Belt mentén (ez kezd megint egyre gyakoribb motívummá válni), és leginkább szárazság-sújtotta területek lakói arról álmodnak, hogy északra menekülnek, ahol elviselhető a hőmérséklet, zöld a vidék és még az eső is esik néha.

Angel Velasquez vízvadász, avagy zsoldos, kém és bérgyilkos, akit azért fizetnek, hogy bármi áron megvédje alkalmazója érdekeltségeit, segítsen biztosítani "a Colorado királynője", Catherine Case vízkontrollra épülő uralmát Las Vegas környékén. Lucy Monroe a Vegasszal ellenlábas, szegény, portól és többé-kevésbé szervezett bűnözéstől fuldokló Phoenixben dolgozik szabadúszó tényfeltáró újságíróként, tevékenységével pedig egyre több veszélyes ember, többek között a Phoenixbe küldött Angel figyelmét is felhívja magára. Maria Villarosa pedig csak egy egyszerű texasi menekült, aki próbál túlélni Phoenix utcáin, olyan környezetben, ahol átlagos fiatal nőnek lenni finoman szólva sem életbiztosítás.

A környékre már most is jellemzőek a porviharok (fotó: Daniel Bryant via TwistedSifter)

Bacigalupi kiváló érzékkel teremt hangulatot, a porba fulladó városok, a permanens szárazság és a vízért folytatott kíméletlen hajsza már az első fejezetekben szinte kézzelfoghatóvá válik. A karakterekkel is ügyesen bánik (és egyáltalán nem kesztyűs kézzel), rajtuk keresztül végig olyan szinten tartva a feszültséget, amire kevesen képesek. Egyetlen hibája van csak: az akció időnként a történet rovására megy, és emiatt - ahogy A felhúzhatós lányban is - csak sejtet, nem ad válaszokat. Jót tett volna a regénynek, ha egy kicsit távolságtartóbb, filmes hasonlattal élve nem szinte kizárólag kézikamerát használ, de persze ez nem Bacigalupi stílusa lenne. Nála minden kézzelfogható, kegyetlen és sokszor kilátástalan (illetve a babitsi alliteráció-sornál maradva klisés, amikor nagyon thrillerkedik), ami érzelmek és érzelmi/ösztönös reakciók kiváltására tökéletes, viszont nagyobb mennyiségben fárasztó.

Ilyen szempontból szerencse, hogy A vízvadász nem lett olyan hosszú, mint a mindmáig legnépszerűbb regénye, A felhúzhatós lány, szűk négyszáz oldalon még működik a történet. A ritmus feszes és ügyesen megtervezett dinamikájú, pont annyira vannak elcsúsztatva a kiszerkesztett fordulópont-helyektől a fontosabb regénybeli események, hogy ettől csak valószerűbb legyen. Talán még az egyetlen - az átlagosnál keményebb, de zsigerien őszinte - szexjelenet sem lóg ki, pedig utólag belegondolva teljesen funkciótlan a történet szempontjából. A vége viszont több - nem annyira előnyös - szempontból is a klasszikus japán filmekre emlékeztet, de ezt poénok lelövése nélkül nem lehet bővebben kifejteni.

A vízvadász tehát ügyes thriller, lehet ezért is szeretni, de úgy az igazi, ha meghalljuk az ökológiai mondanivalót is két menekülés és tűzpárbaj között. Persze ez nem nehéz, mert Bacigalupi nagyon határozottan és - mondjuk ki - okkal dühösen szövi bele ezt is a történetbe, ám mindezt úgy teszi, hogy egy pillanatra sem lesz szájbarágós vagy zavaró a dolog. Sőt, ha valaki egy kicsit is fogékony rá, és hajlandó két sör/limonádé és strandolás között elgondolkodni rajta, egy kicsit a magáénak érzi majd Bacigalupi dühét és tettvágyát, és talán a gyakorlatba is átviszi ennek egy részét. Ennél többet pedig egyetlen regényíró sem kívánhat.

--

Kiadó Gabo

Kiadási év: 2016

Eredeti megjelenés: 2015

Eredeti cím: The Wather Knife

Fordító: Horváth Norbert

Borító: Raphael Lacoste

ISBN: 978-963-406-250-9

Oldalszám: 397

Ár:  2990,-  2545,- a kiadónál

--

Tetszett a bejegyzés? Oszd meg ismerőseiddel is! :)