John Scalzi: Az utolsó gyarmat (Vének háborúja 3.)

Az utolsó gyarmat ismét új dimenziókat nyit a Vének háborúja világában. Kissé lassabb, de legalább olyan hatásos, mint az előző kötetek, John Scalzi ezúttal is nagyot alkotott.

A februári Szellemhadtest után nem hittem volna, hogy fél év múlva már kapjuk is a következő részt, elvégre a Vének háborúja után is nyolc hónapot kellett várni. Aztán júniusban hivatalossá vált a július közepi megjelenés, majd egy részlet is napvilágot látott és elkezdhettünk örülni, hogy a Leviatán ébredése mellett lesz azért még egy új sci-fi a nyáron. 

Az utolsó gyarmat stílusában abszolút méltó az itthon is népszerű előzményekhez, a háborús izgalmakat viszont a politika váltja, gyakran komoly krimiket megszégyenítő agymunkával és csavarokkal. Bár ilyen szempontból eltér a háborús/katonai sci-fik hagyományát éltető korábbi részektől, teljesen koherensen illeszkedik a sorba. 

John Perry és Jane Sagan visszavonult ugyan és többé-kevésbé békésen éldegél, legnagyobb problémájuk az arab tanmeséket és népi anekdotákat idéző békebíróskodás és fogadott lányuk, Zoë is viszonylag problémamentesen kamaszodik... John Scalziból kinézném, hogy pusztán a trollkodás szórakozás kedvéért ír egy regényt, ami kizárólag erről szól, ám mégsem tette, így hát hamarosan kopogtat John és Jane ajtaján a nagyvilág, újra szükség van a szolgálataikra egy frissen alapítandó gyarmat vezetésénél. Természetesen ez sem megy annyira zökkenőmentesen, "shit happens" ahogy a művelt amerikai mondja, a kérdés csak az, hogy ezúttal hogyan húzzák ki magukat Perryék a csávából. 

Az új gyarmatbolygón sokkal komolyabb problémák várják őket, mint sejtették, nem pusztán a helyi nehézségekkel kell megküzdenie Perry kétezer-ötszáz telepesének, hanem ráadásként fajközi politikai viszályok kereszttüzébe kerülnek és a helyzet megoldása is sokkal bonyolultabb annál, mint arra számítani lehetne. Közben azért kapjuk a megszokott sziporkázó párbeszédeket, fura helyzeteket és lényeket is, ámbár alacsonyabb fordulatszámon, mint eddig. 

(Vincent Chong illusztrációja a Subterranean Press limitált kiadásához.)

"– (…) Eddig egyedül azokat a patkányszerű lényeket láttuk a kantin körül. 

– A kundákat – nevezte meg őket Zane. 

– A miket? – kérdeztem vissza. 

– A kundákat – ismételte Zane. – A srácok hívják így őket, mert kurva rondák."

106. oldal, a helyi faunáról.

Szinte a teljes regény alatt határozott "második rész" érzésem volt, egyáltalán nem olyan mint ha egy trilógia zárókötetét olvasnám (az utószó szerint Scalzi bizonytalan ideig nem tervezte a visszatérést a Vének háborúja világához). Gyakorlatilag egészen az utolsó előtti fejezetig így is működött, mint ha az előző két kötet egyben lenne a nyitó darab, ez pedig a kissé lassabb tempójú középső rész, amikor az író és az olvasó is megpihen, majd felkészül a nagy fináléra, és ez eléggé elvitte a hangsúlyokat. Még úgy is, hogy folyamatos az intrikálás és a szorult helyzetből szabaduláson agyalás, egyszerűen nem érzi az ember azt, hogy itt valami igazán letaglózó dolog készülne, pedig dehogynem, többször is említik a könyvben, a végeredmény mégis olyasmi, amire egyáltalán nem számítanánk. Az utolsó gyarmat ismét megmutatja, hogy Scalzi micsoda irodalmi bűvész: gond nélkül elhitet bármit az olvasóval, csak hogy utána valami sokkal nagyobbal és meglepőbbel álljon elő, logikusan és mégis teljesen váratlanul. És ez az egésznek a szépsége: hiába írom le ezt az egészet, úgyis váratlanul fog érni mindenkit a dolog, nincs kivétel. 

Ellentétben azokkal, akik az eredeti megjelenés idején olvasták a trilógiát, mi már tudjuk, hogy készült folytatás: három regény és két huszonöt oldal körüli történet. A sorban következő kötet, a Zoë's Tale (Zoë meséje), gyakorlatilag Az utolsó gyarmat eseményeit mondja el Perryék fogadott lányának szemszögéből, kiegészítve természetesen azokkal a részletekkel, melyeknél Perry nem volt jelen és így csak említés szintjén fordulnak elő jelen kötetben. A lány már ebben a kötetben is szimpatikus karakter és nem csak az teszi érdekessé, hogy vér szerinti apja miatt egy egész faj szinte már vallásos imádatának tárgya (a részletekért olvasd el a Szellemhadtestet), nagyon kíváncsi vagyok, hogy az ő szemszögéből milyen lehet az új gyarmat, a Roanoke, és az alapvetően a túlélésre és a politikára fókuszáló Perryvel ellentétben mennyire látunk bele rajta keresztül a kolónia mindennapjaiba.

(Vincent Chong illusztrációja a Subterranean Press limitált kiadásához.)

"– (...) Amióta megérkeztünk, észrevettük, hogy alig van ideje ránk. 

– Kamaszkorba lépett – magyaráztam. – Új barátai, új bolygója, új pasija van. 

– Igen, Enzo. Felettébb vegyes érzéseket táplálunk iránta. 

– Üdv a klubban! 

– Eltávolíthatjuk. 

– Erre semmi szükség – tiltakoztam. 

– Talán később – javasolta Apacuka." 

114. oldal, Perry és az obin testőrök Zoëról.

John Scalzi harmadik regénye talán nem olyan akciódús, mint a korábbi részek, igazán csak a közepe táján indul be a történet, ám még így is a legjobbak közé tartozik, a teljes sorozattal együtt. Más regényei is sorra kapják az elismeréseket, remélem magyarul is olvashatunk majd néhányat. Addig viszont még van három rész ebből a sorozatból, ha csak fele olyan jók lesznek, mint az első három, már megéri elolvasni őket. Az utolsó gyarmat elvileg önállóan is olvasható, de ahogy a Szellemhadtest esetében, most is azt mondom, hogy érdemes sorban haladni, úgy a leghatásosabb a történet. Tehát ha már olvastad az előző részeket, ne habozz beszerezni ezt is, ha pedig még nem, indíts a Vének háborújával és hagyd, hogy a regény magával sodorjon. Nem fogod megbánni.

--

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2013

Eredeti megjelenés: 2007

Eredeti cím: The Last Colony

Fordító: Makai Péter Kristóf

Borító: Kuszkó Rajmund

ISBN: 978 61 5527 226 4

Oldalszám: 295

Ár: 2980,- (borítóár), 2235,- (agavebolt)

--

A Szubjektív Kultnapló a Facebookon és a Twitteren is elérhető, ha pedig kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, figyelhetsz a Molyon is.