Szélesi Sándor: A beavatás szertartása

Nem rossz, nem rossz... Csak éppen olyan, mint egy túl nagyra nőtt novella. Valami ilyesmi volt a lényege annak, ami olvasás közben átfutott a gondolataimon, és tényleg. Persze valahol olvastam, hogy Szélesi elsősorban novellaírónak tartja magát, én viszont inkább regényolvasó vagyok. Kibékíthetetlennek tűnő ellentét? A csonkolás művészete viszont tetszett, de azért a MU-regények jobban. No, a zavaros fecsegésből ennyi elég is.

Apa és fia egyedül élnek egy egész idegen bolygón. Két telepes, két ember egy olyan helyen, ami ugyan idegen, mégis szinte paradicsomi: békés, szelíd és az emberrel is "kompatibilis" (nem úgy, mint a Bioszférában, amit most olvasok...). Az őshonos élővilág jobbára növényekből és állatokból áll, az intelligens létformákat mindössze egy primitívnek tűnő faj képviseli, akik kis törzsekben élnek a fákon, ideálisnak látszik a hely a tizennégyezer új telepesnek a fogadására, akik már jóval emberibben gondolkoznak és inkább kiaknáznák az új világ erőforrásait, mintsem harmóniában élnének vele. Na itt borul a dolog és válik problémássá a helyzet, David Whist és fia pedig kénytelenek valahogy megtalálni újra a helyüket a megváltozott körülmények között.

Igazából "egygondolatos" történetnek tűnik ez a könyv, semmi bonyolult háttérinformáció, semmi olyan, hogy az olvasónak kéne összeraknia, hogy akkor most hol is vagyunk és mi történik, érzésre viszont valami olyasmit közvetít, mint Slonczewski regényei.




Kiadó: Metropolis Media (Galaktika Fantasztikus Könyvek)
Kiadási év: 2009

Eredeti cím: -
Fordító: -

Oldalszám: 277