Terry Pratchett: Szárnyalók

Nyilván mindenkiben felmerült az a kérdés, amit Dorcas tett fel az előző kötet végén: Mit csináltak Masklinék, amíg a többiek a kőfejtőben küzdöttek az életükért? Nos, semmi különöset, csak keresztülutaztak a fél világon, majdnem elloptak egy Concorde-ot, és kiderítették, hogy vannak még bőven manák a bolygón... Mindezt a hazajutás érdekében, mert ugye ők nem a Földről származnak, csak véletlen baleset folytán kerültek ide és az emberek meséibe.

Jó kis csapatot alkot a Masklin-Gurder-Angalo trió: egy véletlenül vezető szerepbe került vadász, egy apát, akinek a hite minduntalan megkérdőjeleződik, és egy olyan mana, akinek egyetlen életcélja ellopni mindent, ami vezethető, és a lehető leggyorsabban száguldozni vele. Ami, tekintve, hogy a manák tizedakkorák, mint egy ember, nem éppen könnyen elérhető álom.
Mindenesetre a sors szeszélyéből nekik kell eljutniuk Arnold Unoka (39) követésével Floridába, ami akár tíz kilométerre is lehet az angliai Kőfejtőtől, és ott felrakniuk az Izét egy űrbe induló teherautóra. A mana-világszemlélet viszont minden akadályon átsegít, bár azért a libán repülés nem éppen kellemes dolog, hiszen ezek a madarak egyértelműen gyorsabbak, mint az a Concorde-nak nevezett teherautó, aminek a szokásosnál kevesebb a kereke, de több a szárnya.

Ahhoz képest, hogy teljesen véletlenül került hozzám Pratchett trilógiája, kifejezetten élveztem a humorát és a jellegzetes stílusát, jó kis egynapos olvasmány mindhárom.



Kiadó: Szukits Könyvkiadó
Kiadási év: 2004

Eredeti cím: Wings

Fordító: Kiss Tamás

Oldalszám: 218