Seth Dickinson első regényében nincs semmi mágia, csak politikai és gazdasági játszmák, meg egy jó adag társadalmi és lélektani kérdés. A Kormorán Baru, az áruló nem hagyományos fantasy és címszereplője sem tipikus hős: egy könyvelő, aki fel akarja szabadítani leigázott szülőföldjét, célja elérése érdekében pedig még arra is képes, hogy a bigott Maszka Birodalom minta-alattvalójának álcázza magát. A kérdés csak az, hogy meddig mehet el ebben anélkül, hogy azonosulni kezdene a viselt maszkkal...
Szóval van itt egy regény, amit többnyire fantasynek szokás nevezni, mert egy kitalált világban játszódik, középkori és kora-újkori díszletek között, de ugyanúgy működne bármilyen más helyszínen és korszakban is. A diktatúra, hódítás és elnyomás, a könyörtelen, pragmatikus államgépezet, az emberi ambíciók, hibák, érzelmek mind-mind univerzálisak, ahogy az árulás is. A Kormorán Baru, az áruló kulcsa nem a háttér, hanem amiről, de még inkább ahogyan szól.
Seth Dickinson első regénye lenyűgöző, megrázó, az első oldalaktól magával ragad és nem ereszt. Nem feltétlenül a történet miatt, rengeteg olyan regény, film és sorozat van, amelyben a kiemelkedő képességekkel rendelkező, ifjú főszereplő szembeszáll az elnyomó birodalommal. Itt a részletek a fontosak: az ember legszemélyesebb gondolatait és tetteit is irányítani kívánó Maszka Birodalom bemutatása és képviselőinek tettei minden alkalommal elborzasztanak, de kénytelenek vagyunk elismeréssel tekinteni a mögöttük álló logikára, míg a lázadók feudális rendszere sem éppen idilli. Baru döntései és lépései is mélyen megérintenek, személyiségének egy darabja mindenkiben ott él, lehetetlen nem együtt érezni és legalább bizonyos mértékig nem azonosulni vele.
A Maszka Birodalom gyakorlatilag egy "best of" válogatás minden diktatúra eszköztárából: gazdasági világbirodalmat épít, fejlett és erős a katonasága, titkosügynökei mindent átszövő besúgóhálózatot működtetnek, a hódoltatott népeknek elnyomás és kulturális megsemmisítés az osztályrésze, fajnemesítéssel foglalkoznak és ezekkel összefüggésben rendszerszintű az emberek nyersanyagként/erőforrásként kezelése és a bigottság, illetve ott áll az egész mögött a személytelen hatékonyságra törekvés ideológiája. Ha a rendszert szolgálod, jó helyen vagy, a rendszeren kívüliekkel szemben bármi megengedett.
Kormorán Baru még kislány volt, amikor Taranoke szigetén megjelentek a maszkák. Eleinte csak kereskedni akartak és iskolát építettek, de hamarosan azt vette észre, hogy a helyi kultúra és a társadalmi rendszerek módszeres felszámolása zajlik, egyik apját megölték, neki magának pedig két választása van, ha hosszabb távon is életben akar maradni: vagy beolvad a rendszerbe, vagy csak úgy tesz, miközben megtanulja módszereiket, savantként egyre magasabbra tör a bürokráciában, és ha elég magasra jutott, megbosszulja hazája elfoglalását és lehetőleg fel is szabadítja azt.
Minden más történetben ez így nézne ki: A főszereplő, akit Baruval ellentétben nem ismerünk már gyerekkorától, csak tizen-huszonévesként találkozunk vele, szépen végiglépked a szamárlétrán, az iskolában és a hivatalokban is szerelmi háromszögekben őrlődik (na jó, ez inkább csak a "young adult" változatok jellemzője). Időről időre alibi-nehézségekbe ütközik, aztán valahol a második harmad (még inkább a trilógia második kötete) végén találkozik néhány kellően nagy hatalommal bíró emberrel, aki szintén meg akarja dönteni a birodalmat, lezárásképpen pedig szépen legyakják az uralkodót (célközönségtől függően mindketten meghalnak, vagy a lány boldogan élhet tovább álmai partnerével) és puff, már vége is a diktatúrának.
Nem úgy itt. Dickinson az öncélú színpadiasság és a könnyed szórakoztatás helyett a realizmus útját választotta, és mivel a valóságban ritkán történnek úgy a dolgok, mint egy kidolgozott dramaturgiára épülő történetben, Baru útja sem egyenes, kezdve ott, hogy a regény java eleve Aurdwynn leginkább Nyugat-Európára emlékeztető hercegségeiben, teljesen más területen játszódik, mint a felszabadítandó Taranoke törzsi világa, vagy pláne a birodalmi központ. A problémák, zsákutcák, kudarcok, fénypontok, szövetségesek, sikerek nem "forgatókönyv szerint" érkeznek, hanem meglehetősen életszerűen, megfelelő randomitással. És akárhogy is nézzük, végső soron Baru sem tipikus hős, hanem "csak" egy átlagnál tehetségesebb hivatalnok, jelen esettben könyvelő.
Ebből következően ahogy a valóság, a valódi diktatúrák, ez a regény is kegyetlen. Nagyon sok SF/F történetben kellemesen megnyugtató, hogy ha valami szívás történik, akkor is megvan az újrakezdés esélye, viszonylag kevés dolog végleges, na itt ilyen nincs. Ha valaki elront valamit, esetleg meghal, nincs újratöltés, a döntéseknek súlya, kockázata és következménye van. Ebben a szellemben érdemes elgondolkodni a következőkön: Meddig lehet elmenni egy cél érdekében? Meddig lehet egy szerepet játszani anélkül, hogy magunk is elhinnénk, amit mondunk? Hol van a határ a rejtőzködés és azonosulás között?
És hogy néz ki ez olvasói szemszögből? Szó nincs arról, hogy kényelmesen hátradőlök, mert a főszereplőnek nem eshet komolyabb bántódása, a végén pedig úgyis eléri a célját. Folyamatos a feszültség, állandóan vizsgálom a lehetőségeket, mint Baru a történetben, elemzem a döntéseit és megpróbálom megtalálni a jó megoldást. Átérzem és megélem a helyzetét, úgy féltem, mint egy valódi barátot, és hiába igyekszem meggyőzni magamat arról, hogy a helyében én nem ezt tettem volna, többnyire kénytelen vagyok beismerni, hogy márpedig de.
Dickinson regénye nem azért durva, mert úgy játszik benne emberek, sőt, egész népek sorsával, hogy azt a legapróbb részletekig képes átélni az olvasó. Nem azért fontos, mert nagyon komoly kérdésekkel foglalkozik a gazdaságtól a nemzetközi politikán át az átlagtól, elvárt sablontól eltérők burkolt vagy éppen nagyon is nyílt diszkriminációjáig. A súlyát az adja, hogy szembesít önmagunkkal. És ez a legnagyobb hátulütője is: pont azok nem fogják elolvasni, akiknek igazán szüksége lenne rá: azok, akik általában jól éreznék magukat a Maszka Birodalom - vagy éppen a feudális világukat visszaállítani igyekvő lázadók - rendszerében.
A Kormorán Baru, az áruló mindemellett közel tökéletes politikai, gazdasági, sőt, lélektani thriller és úgy általában rendkívül izgalmas regény. Hogy mást ne mondjak, színvonalban, stílusban, narratív eszközökben többek között a Trónok harca, A Dűne és a Végjáték is visszaköszön, de úgy, hogy végig megmarad az egyedi hang, rokonságról és nem gyenge utánzatról van szó. Önállóan is működik, de már készül a következő rész, Monster Baru Cormorant (Kormorán Baru, a szörnyeteg) címmel. Leginkább ezen fog múlni majd, hogy a kedvencek közé kerül-e, a folytatás javíthat, de sokat ronthat is rajta. Mindenesetre eddig túlzás nélkül a legjobbak között a helye: elképesztően erős első regény, még sokadiknak is az lenne, Seth Dickinsonra nagyon érdemes lesz odafigyelni a jövőben.
Seth Dickinson első regénye lenyűgöző, megrázó, az első oldalaktól magával ragad és nem ereszt. Nem feltétlenül a történet miatt, rengeteg olyan regény, film és sorozat van, amelyben a kiemelkedő képességekkel rendelkező, ifjú főszereplő szembeszáll az elnyomó birodalommal. Itt a részletek a fontosak: az ember legszemélyesebb gondolatait és tetteit is irányítani kívánó Maszka Birodalom bemutatása és képviselőinek tettei minden alkalommal elborzasztanak, de kénytelenek vagyunk elismeréssel tekinteni a mögöttük álló logikára, míg a lázadók feudális rendszere sem éppen idilli. Baru döntései és lépései is mélyen megérintenek, személyiségének egy darabja mindenkiben ott él, lehetetlen nem együtt érezni és legalább bizonyos mértékig nem azonosulni vele.
A Maszka Birodalom gyakorlatilag egy "best of" válogatás minden diktatúra eszköztárából: gazdasági világbirodalmat épít, fejlett és erős a katonasága, titkosügynökei mindent átszövő besúgóhálózatot működtetnek, a hódoltatott népeknek elnyomás és kulturális megsemmisítés az osztályrésze, fajnemesítéssel foglalkoznak és ezekkel összefüggésben rendszerszintű az emberek nyersanyagként/erőforrásként kezelése és a bigottság, illetve ott áll az egész mögött a személytelen hatékonyságra törekvés ideológiája. Ha a rendszert szolgálod, jó helyen vagy, a rendszeren kívüliekkel szemben bármi megengedett.
 |
| Tain Hu, Vultjag hercegnője (ConejoBlanco illusztrációja) |
Minden más történetben ez így nézne ki: A főszereplő, akit Baruval ellentétben nem ismerünk már gyerekkorától, csak tizen-huszonévesként találkozunk vele, szépen végiglépked a szamárlétrán, az iskolában és a hivatalokban is szerelmi háromszögekben őrlődik (na jó, ez inkább csak a "young adult" változatok jellemzője). Időről időre alibi-nehézségekbe ütközik, aztán valahol a második harmad (még inkább a trilógia második kötete) végén találkozik néhány kellően nagy hatalommal bíró emberrel, aki szintén meg akarja dönteni a birodalmat, lezárásképpen pedig szépen legyakják az uralkodót (célközönségtől függően mindketten meghalnak, vagy a lány boldogan élhet tovább álmai partnerével) és puff, már vége is a diktatúrának.
Nem úgy itt. Dickinson az öncélú színpadiasság és a könnyed szórakoztatás helyett a realizmus útját választotta, és mivel a valóságban ritkán történnek úgy a dolgok, mint egy kidolgozott dramaturgiára épülő történetben, Baru útja sem egyenes, kezdve ott, hogy a regény java eleve Aurdwynn leginkább Nyugat-Európára emlékeztető hercegségeiben, teljesen más területen játszódik, mint a felszabadítandó Taranoke törzsi világa, vagy pláne a birodalmi központ. A problémák, zsákutcák, kudarcok, fénypontok, szövetségesek, sikerek nem "forgatókönyv szerint" érkeznek, hanem meglehetősen életszerűen, megfelelő randomitással. És akárhogy is nézzük, végső soron Baru sem tipikus hős, hanem "csak" egy átlagnál tehetségesebb hivatalnok, jelen esettben könyvelő.
 |
| Aurdwynn térképének készítéséről Dickinson itt mesél bővebben |
És hogy néz ki ez olvasói szemszögből? Szó nincs arról, hogy kényelmesen hátradőlök, mert a főszereplőnek nem eshet komolyabb bántódása, a végén pedig úgyis eléri a célját. Folyamatos a feszültség, állandóan vizsgálom a lehetőségeket, mint Baru a történetben, elemzem a döntéseit és megpróbálom megtalálni a jó megoldást. Átérzem és megélem a helyzetét, úgy féltem, mint egy valódi barátot, és hiába igyekszem meggyőzni magamat arról, hogy a helyében én nem ezt tettem volna, többnyire kénytelen vagyok beismerni, hogy márpedig de.
Dickinson regénye nem azért durva, mert úgy játszik benne emberek, sőt, egész népek sorsával, hogy azt a legapróbb részletekig képes átélni az olvasó. Nem azért fontos, mert nagyon komoly kérdésekkel foglalkozik a gazdaságtól a nemzetközi politikán át az átlagtól, elvárt sablontól eltérők burkolt vagy éppen nagyon is nyílt diszkriminációjáig. A súlyát az adja, hogy szembesít önmagunkkal. És ez a legnagyobb hátulütője is: pont azok nem fogják elolvasni, akiknek igazán szüksége lenne rá: azok, akik általában jól éreznék magukat a Maszka Birodalom - vagy éppen a feudális világukat visszaállítani igyekvő lázadók - rendszerében.
 |
| Marcela Bolívar eredeti borítófestménye |
Kiadó: Gabo
Kiadási év: 2017
Eredeti megjelenés: 2015
Fordító: Kemenes Iván
Borító: Marcela Bolívar
ISBN: 978-963-406-444-2
Oldalszám: 539
Ár:
Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot a Facebookon és oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése