Neil Gaiman elképesztően sikeres író, az Amerikai istenek pedig az egyik legelismertebb írása. Az eredetileg 2001-ben megjelent regénnyel nyert Hugo-, Nebula-, Locus- és Bram Stoker-díjat is, 10 évvel később kijött a könyv bővített változata (2012-ben magyarul is megjelent, itt írtunk róla), most pedig a regényből készült filmsorozat hullámait meglovagolva érkezett egy újabb kiadás, ami csak borítójában különbözik az évfordulós változattól. Ennyi idő után is van még róla mit mondani.
A rengeteg díjat bezsebelő regények mindig rossz érzést keltenek bennem. Ha valaki elég tehetséges – Gaiman az – és választ egy elég kényes témát, amit aztán relatíve mélyenszántón és elvontan megír, akkor máris kap egy raklapnyi díjat. Egyszerűen lehet díjnyertes könyvet írni, ami sajnos nem jelenti azt, hogy az a bizonyos könyv kreatív, egyedi vagy kellőképpen kidolgozott. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy az Amerikai istenek rossz lenne, csak azt, hogy talán jobban meg van becsülve, mint amennyire megérdemelné.
Magunkkal hurcoljuk az isteneinket Amerikába
Az Amerikai istenek lényege röviden annyi, hogy az országba érkező különböző népek – vikingek, szlávok, írek, angolok, magyarok stb. – magukkal hurcolták a saját isteneiket és démonaikat. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Amerika egy teljesen különálló világ lenne, ahová még Jézus keze sem ér el, de ha véletlenül arra vetődik pár katolikus, akik hisznek benne, akkor az ő hitükből táplálkozva megszületik egy kvázi új Jézus.
Ez az új Jézus nem hagyhatja el Amerikát, és nem is szükségszerűen olyan, mint az európai verzió: egy új entitás saját érzelmekkel, egyéniséggel és célokkal. Illetve, ha éppen nem hisznek benne, akkor az ebből származó hatalom híján akár lecsúszott, drogfüggő és alkoholista hippiként is tengetheti öreg napjait.
Tehát egy időben két Jézus is létezhet, miközben dübörög a technológiai forradalom, ami elszipolyozza az emberek hitét, ezzel új isteneket létrehozva. Így született meg például az internet vagy a média istene, a sztráda istene – bármi, amiben az emberek éppen hisznek, vagy aminek az oltárán pénzzel, élettel vagy hittel áldoznak.
Hitből és emberből viszont nincs elég, ezért a régi és új istenek egymásnak esnek. Közeledik a vihar, a végső ütközet, amibe akarata ellenére belekeveredik egy Árnyék nevű egyszerű, de szimpatikus férfikarakter, aki döntően befolyásolja majd az eseményeket.
Gaiman maga mondja el, mi a baj a könyvével
Gaimannek nagyon szórakoztató írói stílusa van, nem fél közönségesnek lenni vagy tabukat döntögetni, ha a történet éppen azt igényli, a fordulatokhoz és feszültségkeltéshez is jól ért, ráadásul a humora is jó. Voltak a könyvnek nagyon erős 50 oldalai, amikor pörögtek az események és nagyon jól lehetett rajta szórakozni, vagy éppen komolyan elgondolkodtattak.
Azonban a könyv nem volt kiegyensúlyozott és voltak benne szó szerint álmosítóan tömény, elvont és emészthetetlen részek, amiknek ráadásul úgy semmihez semmi közük nem volt. Nem olvastam az első, vágott kiadást, de látatlanban aláírom, hogy parádés döntés volt anno kivenni belőle 100-150 oldalt.
A tömény fejezetek kicsit be is tettek az olvasói élménynek, mert az, hogy az USA-nak nincs saját, önálló kultúrája, ezek nélkül is egyértelmű lett volna mindenkinek, de ez még a „belefér” kategória. Ami jobban zavart, az a történet kvázi logikátlansága, befejezetlensége és következetlensége. Ezzel az egy mondattal Gaiman tökéletesen illusztrálta, milyen is olvasni a könyvét:
Az istenek hülyék
A régi és új istenek tehát készülnek egymásnak esni. Mivel ebben a világban az emberekhez hasonlóan fizikailag meghalhatnak, így a régi és új istenek utolsó vérig harcolhatnak egymással. De miért?
A történet során kiderülnek az okok és a mögöttes szándékok, ami zseniális, de amúgy a random dzsinneknek teljesen értelmetlen nekimenni a média isteneinek. Hisz hiába ölik meg őket, a dzsinnekben akkor sem fog több amerikai hinni, miközben a média istene nyilván újjászületik valamilyen formában a sok hit miatt. Az új isteneknek így nincs okuk harcolni a régiekkel, hisz azok kvázi tehetetlenek. A harcolók motivációjának nincs értelme, vagy szimplán csak minden isten hülye (ebben azért látok fantáziát), minden esetre nagyon nem egész így a történet, bár egyébként sem a fő történetszál a könyv erőssége.
Gaiman túl sokat vár az olvasóktól
Gaiman sajnos nem magyarázza el rendesen a dolgokat, nincsenek olyan fixen lefektetve a világa szabályai, mint például Terry Pratchettnél, miközben még hasonlít is pl. a Kisistenekre a történet koncepciója. Rengeteg a megválaszolatlan kérdés és a misztikum, ami akár jó is lehetne, mert akkor az olvasó a saját fantáziája alapján kitöltheti a réseket, de szerintem a fantasynek/mitológiának nem így kell működnie.
Ezen kívül hiányzott, hogy nincs a könyv végén egy függelék, amiben Gaiman röviden leírja, hogy egyik-másik istenének mi a története. Egy ponton már annyira ráuntam a dologra, hogy rákerestem az egyik karakterre a neten, és két perces wikis böngészés után teljesen megvilágosodtam. Hirtelen sokkal érthetőbb lett az egész könyv, ráadásul a szerzőt is jobban elkezdtem tisztelni, hisz elképesztően finom és elegáns utalásokat is beépített a történetbe.
Az viszont abszurd, hogy ehhez nekem vagy rendelkeznem kell széleskörű mitológiai ismeretekkel, vagy folyamatosan gugliznom kell. Ezt egyetlen szerző sem engedhetné meg magának, nem véletlenül vannak a jobb fantasykben térképek, szereplőlisták és egyéb függelékek, amik segítik az olvasók eligazodni a világban és a cselekményben. Ez részemről óriási mínusz.
Csak nagyon lehet szeretni
Voltak jobb és rosszabb periódusai a könyvnek, a 650 oldal nagyon vaskos és néhol igen tömény, de összességében szórakoztató és érdekes olvasmány volt. A fő történetszálnak szerintem nem sok értelme van, de végül is lehet, hogy csak szőrszálhasogató vagyok, hisz alapvetően semmi jelentősége nincs. Kell, mert kell, de a központi téma úgyis az amerikai kultúra és annak kialakulása, a hit kérdése és mibenléte, ráadásul akár az aktuálpolitikai helyzetre is reflektálhatunk vele. Külön pozitívum, hogy a szerző igyekezett olyan helyekről írni a történetében, ahol maga is járt. Látszik, hogy ismeri a helyszíneinek minden zegzugát, illetve igen komoly mitológiai tudással rendelkezik, hisz olyan finom utalásokkal dolgozott, hogy arra nincsenek szavak.
A mitológiát, mitológiai témákkal dolgozó fantasyt és az amerikai kultúrát kedvelők egész biztosan imádni fogják az Amerikai isteneket, de akár a klasszikus fantasyt kedvelők is megpróbálkozhatnak vele, legfeljebb olyan vegyesek lesznek az érzelmeik, mint nekem. Illetve utóbbi csoportban majd egész biztos kialakul egy kínzó vágy, hogy további Neil Gaiman könyveket olvasson, mert valami brutális lehet az, ami ennek a faszinak a fejében van: az Amerikai istenekkel pedig csak a felszínt kapargathattuk meg.
Magunkkal hurcoljuk az isteneinket Amerikába
Az Amerikai istenek lényege röviden annyi, hogy az országba érkező különböző népek – vikingek, szlávok, írek, angolok, magyarok stb. – magukkal hurcolták a saját isteneiket és démonaikat. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Amerika egy teljesen különálló világ lenne, ahová még Jézus keze sem ér el, de ha véletlenül arra vetődik pár katolikus, akik hisznek benne, akkor az ő hitükből táplálkozva megszületik egy kvázi új Jézus.
Ez az új Jézus nem hagyhatja el Amerikát, és nem is szükségszerűen olyan, mint az európai verzió: egy új entitás saját érzelmekkel, egyéniséggel és célokkal. Illetve, ha éppen nem hisznek benne, akkor az ebből származó hatalom híján akár lecsúszott, drogfüggő és alkoholista hippiként is tengetheti öreg napjait.
Tehát egy időben két Jézus is létezhet, miközben dübörög a technológiai forradalom, ami elszipolyozza az emberek hitét, ezzel új isteneket létrehozva. Így született meg például az internet vagy a média istene, a sztráda istene – bármi, amiben az emberek éppen hisznek, vagy aminek az oltárán pénzzel, élettel vagy hittel áldoznak.
Hitből és emberből viszont nincs elég, ezért a régi és új istenek egymásnak esnek. Közeledik a vihar, a végső ütközet, amibe akarata ellenére belekeveredik egy Árnyék nevű egyszerű, de szimpatikus férfikarakter, aki döntően befolyásolja majd az eseményeket.
Gaiman maga mondja el, mi a baj a könyvével
Gaimannek nagyon szórakoztató írói stílusa van, nem fél közönségesnek lenni vagy tabukat döntögetni, ha a történet éppen azt igényli, a fordulatokhoz és feszültségkeltéshez is jól ért, ráadásul a humora is jó. Voltak a könyvnek nagyon erős 50 oldalai, amikor pörögtek az események és nagyon jól lehetett rajta szórakozni, vagy éppen komolyan elgondolkodtattak.
Azonban a könyv nem volt kiegyensúlyozott és voltak benne szó szerint álmosítóan tömény, elvont és emészthetetlen részek, amiknek ráadásul úgy semmihez semmi közük nem volt. Nem olvastam az első, vágott kiadást, de látatlanban aláírom, hogy parádés döntés volt anno kivenni belőle 100-150 oldalt.
A tömény fejezetek kicsit be is tettek az olvasói élménynek, mert az, hogy az USA-nak nincs saját, önálló kultúrája, ezek nélkül is egyértelmű lett volna mindenkinek, de ez még a „belefér” kategória. Ami jobban zavart, az a történet kvázi logikátlansága, befejezetlensége és következetlensége. Ezzel az egy mondattal Gaiman tökéletesen illusztrálta, milyen is olvasni a könyvét:
„Amikor a látogatók távoznak, mindannyian zavartak egy kicsit, mert nem tudják, miért jöttek, mit is láttak, és egyáltalán jól érezték-e magukat vagy sem.”
Az istenek hülyék
A régi és új istenek tehát készülnek egymásnak esni. Mivel ebben a világban az emberekhez hasonlóan fizikailag meghalhatnak, így a régi és új istenek utolsó vérig harcolhatnak egymással. De miért?
A történet során kiderülnek az okok és a mögöttes szándékok, ami zseniális, de amúgy a random dzsinneknek teljesen értelmetlen nekimenni a média isteneinek. Hisz hiába ölik meg őket, a dzsinnekben akkor sem fog több amerikai hinni, miközben a média istene nyilván újjászületik valamilyen formában a sok hit miatt. Az új isteneknek így nincs okuk harcolni a régiekkel, hisz azok kvázi tehetetlenek. A harcolók motivációjának nincs értelme, vagy szimplán csak minden isten hülye (ebben azért látok fantáziát), minden esetre nagyon nem egész így a történet, bár egyébként sem a fő történetszál a könyv erőssége.
Gaiman túl sokat vár az olvasóktól
Gaiman sajnos nem magyarázza el rendesen a dolgokat, nincsenek olyan fixen lefektetve a világa szabályai, mint például Terry Pratchettnél, miközben még hasonlít is pl. a Kisistenekre a történet koncepciója. Rengeteg a megválaszolatlan kérdés és a misztikum, ami akár jó is lehetne, mert akkor az olvasó a saját fantáziája alapján kitöltheti a réseket, de szerintem a fantasynek/mitológiának nem így kell működnie.
Ezen kívül hiányzott, hogy nincs a könyv végén egy függelék, amiben Gaiman röviden leírja, hogy egyik-másik istenének mi a története. Egy ponton már annyira ráuntam a dologra, hogy rákerestem az egyik karakterre a neten, és két perces wikis böngészés után teljesen megvilágosodtam. Hirtelen sokkal érthetőbb lett az egész könyv, ráadásul a szerzőt is jobban elkezdtem tisztelni, hisz elképesztően finom és elegáns utalásokat is beépített a történetbe.
Az viszont abszurd, hogy ehhez nekem vagy rendelkeznem kell széleskörű mitológiai ismeretekkel, vagy folyamatosan gugliznom kell. Ezt egyetlen szerző sem engedhetné meg magának, nem véletlenül vannak a jobb fantasykben térképek, szereplőlisták és egyéb függelékek, amik segítik az olvasók eligazodni a világban és a cselekményben. Ez részemről óriási mínusz.
Csak nagyon lehet szeretni
Voltak jobb és rosszabb periódusai a könyvnek, a 650 oldal nagyon vaskos és néhol igen tömény, de összességében szórakoztató és érdekes olvasmány volt. A fő történetszálnak szerintem nem sok értelme van, de végül is lehet, hogy csak szőrszálhasogató vagyok, hisz alapvetően semmi jelentősége nincs. Kell, mert kell, de a központi téma úgyis az amerikai kultúra és annak kialakulása, a hit kérdése és mibenléte, ráadásul akár az aktuálpolitikai helyzetre is reflektálhatunk vele. Külön pozitívum, hogy a szerző igyekezett olyan helyekről írni a történetében, ahol maga is járt. Látszik, hogy ismeri a helyszíneinek minden zegzugát, illetve igen komoly mitológiai tudással rendelkezik, hisz olyan finom utalásokkal dolgozott, hogy arra nincsenek szavak.
A mitológiát, mitológiai témákkal dolgozó fantasyt és az amerikai kultúrát kedvelők egész biztosan imádni fogják az Amerikai isteneket, de akár a klasszikus fantasyt kedvelők is megpróbálkozhatnak vele, legfeljebb olyan vegyesek lesznek az érzelmeik, mint nekem. Illetve utóbbi csoportban majd egész biztos kialakul egy kínzó vágy, hogy további Neil Gaiman könyveket olvasson, mert valami brutális lehet az, ami ennek a faszinak a fejében van: az Amerikai istenekkel pedig csak a felszínt kapargathattuk meg.
Kiadó: Agave
Kiadási év: 2017
Eredeti megjelenés: 2001
Fordító: Juhász Viktor
ISBN: 9789634193142
Oldalszám: 656
Ár:
Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot a Facebookon és oszd meg ismerőseiddel is! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése