2015. február 23., hétfő

James S. A. Corey: Abaddon kapuja

Egy korszak lezárul, de előtte van még bőven tennivaló. Holdent kinyírni bármi áron; túlélni az eseményeket; feltárni a protomolekula titkát; filozófiai rendszerbe illeszteni egy idegen intelligencia létezését; megfékezni a háborúzó emberiséget... nem egyértelmű, hogy melyik főszereplőnknek van nehezebb dolga. A James S. A. Corey néven alkotó páros az Abaddon kapujában is hozza az izgalmas, fordulatos és szórakoztató sorozatban eddig megszokott szintet.

Amikor a Térség első kötetét, a Leviatán ébredését olvastam egy Szegedre tartó IC másodosztályán, még nem tudtam túl sokat a hátteréről. A blogbejegyzéshez persze utánanéztem pár dolognak és kiderült, hogy az eredetileg trilógiának tervezett történethez a kiadó berendelt további három részt, ami ilyen ötszáz-ötszázötven oldalas  kötetek esetén elég szép mennyiség. Azóta már tripla trilógiává (!) hízott a sorozat, az eddigi átlagot hozva testvérek között is majdnem ötezer oldal lesz a vége. Ez azért egy kicsit már ijesztően hangzik, nem?

Az az egyszeri, elfoglalt olvasó szerencséje, hogy az első három kötet önmagában is megállja a helyét, akkora váltás várható utána, ezerötszáz oldalt meg űroperából azért elég lazán betermel az ember, és ha valami miatt nem jönne meg a kedv a folytatáshoz (én személy szerint ezt kétlem, itt kezd csak igazán izgalmassá válni a dolog), itt simán lezárhatja vagy pihentetheti egy darabig a történetet.

Az előző két kötetben is történtek komoly dolgok, elvégre nem lehet eladni úgy egy regényt, hogy nincs valamiféle érdekes végkifejlet, a türelmesebb olvasók is beleunnának. Viszont minden, ami eddig történt, csak felvezetés volt a sorozat első felvonásának fináléjához. Igen, találtunk egy idegen protomolekulát, ami meglehetősen csúnya dolgokat művelt az emberekkel, akik megpiszkálták (meg azokkal is, akik nem). Igen, ennek eredményeképpen lezajlott egy háború a Naprendszert benépesítő emberiség különböző érdekcsoportjai között, aminek a következményeit még a harmadik kötetben is bőven nyögi mindenki. Igen, minden bizonnyal nem vagyunk egyedül a világegyetemben. És de most, hogy már nem kell annyit foglalkozni a testközelben lévő problémákkal, elkezdhetünk rendesen aggódni az utóbbi miatt...


Egyszer régen valaki - vagy valami - legyártott egy adag fekete szmötyit és megcélozta vele a Naprendszert. Nagyjából az lehetett a célja, hogy a trutymó megtermékenyítsen egy arra alkalmas bolygót és valamit csináljon vele, de pár milliárd évvel elkésett. Nem sikerült eljutnia a Földre, a (némi képzavarral élve) szárnyait bontogató emberiség néhány különösen peches képviselője viszont rábukkant, aztán őket találták meg, de addigra már nem nagyon emlékeztettek semmire, amit emberi szem korábban látott. Az élő szervezeteket elég gusztustalan módon feldolgozó valamit elnevezték protomolekulának és kitalálták, hogy ebből bizony menő fegyvert lehetne csinálni. Nyilván nem látták az Alient (a szerzőkkel ellentétben), egyébként tudták volna, hogy az ilyesmi általában rosszul sül el.

Természetesen itt is szívás lett a vége, ártatlanok haltak meg és jött a rohangálás meg a sikoltozás, aztán egy ügyes húzással a protomolekulával fertőzött kisbolygót sikerült belelökni a Vénuszba. Mert az jó ötletnek tűnt. De - meglepő módon - nem volt az. A Vénusz kifejezetten kellemes körülményeket biztosított a cuccnak ahhoz, hogy szaporodjon és sokasodjon, fejlődjön és bonyolult struktúrákat hozzon létre, aztán úgy döntsön, hogy itt az ideje kirepülni a fészekből. Az eredmény természetesen jókora pánik lett, meg egy hatalmas, fekete gyűrű valahol az Uránusz pályája környékén. De az emberek nem tanulnak és a majomféle kíváncsiságot sem tudják levetkőzni (ez utóbbi nem feltétlenül probléma, csak úgy megjegyzem), így hát csakhamar minden magára valamit is adó csoport odaküld egy-egy flottát, hogy megnézzék közelebbről, és ha lehetőség nyílik rá, megpróbálják megszerezni maguknak. Mert eddig még senki nem szívott eleget, és mert olyan jó ötlet az ismeretlennel babrálni.

Holden és csapata megunták, hogy mindig az események sűrűjében vannak, minél távolabb szeretnének kerülni a gyűrűtől, és erre minden esélyük meg is lenne. Csakhogy egy lány, akit Melba néven ismernek, de korábban Clarissa Mao volt, megesküdött magának, hogy elpusztítja Holdent, aki tönkretette apját és megsemmisítette a családi vállalatbirodalmat az előző kötetekben. A korábbi befolyás ugyan már a múlté, de némi anyagi forrás azért még akad a terv kivitelezésére, és persze a beültetett harci implantok is "kéznél vannak". Anna, aki a Földről származik, de az Európán teljesít lelkipásztori szolgálatot, teljesen más célból közelít az objektumhoz, érthető módon ő inkább vallási-filozófiai szempontból kíváncsi arra, hogy mit is jelent egy idegen intelligencia megjelenése az emberiség számára. Aztán pedig ott van Carlos de Baca, a Bika is, aki a KBSZ óriási, újrahasznosított zászlóshajójának biztonsági főnöke, és leginkább azt szeretné, hogy minden rendben menjen a fedélzeten - ami egy fokozottan idióta kapitány és bizonyos események miatt lehetetlen kívánságnak tűnik.


Sajnos a második rész kedvenc nézőpont-karaktereivel most nem találkozunk, de bekerült néhány izgalmas, új szereplő és a régiek sem olyan irritálóak, mint eddig. A krimi és a politikai dráma is kevesebb, az Abaddon kapuja űroperább az előző részeknél, ami jót tesz a történetnek. Az első kötet túlírtsága már a Kalibán háborújára is mérséklődött, ez most még harminc oldallal rövidebb, amitől kimondottan áramvonalas nem lesz ugyan, de legalább nincs annyi fölösleges üresjárat. Mondjuk azért azt a véleményemet még mindig tartom, hogy bőven elég lett volna az első trilógia történetére két ekkora könyv.

Kissé szkeptikusan kezdtem olvasni az Abaddon kapuját a fentiek miatt, ráadásul az is fölösleges hülyeségnek tűnt, ahogy a Kalibán háborúja epilógusa végződött, valami miatt mégis újra megragadott a történet. Na jó, egy kicsit csalok, pontosan tudom, hogy miért: még mindig izgalmas és jól megírt, hiába zavarnak egyre jobban az indokolatlan féltéglák, ez a sorozat a maga abszolút szórakoztatásra kihegyezett stílusával és történetével, fordulataival és azzal a néhány jól eltalált ötlettel a legtöbb hibát megbocsáthatóvá teszi. Ráadásul (az) Abaddon kapuja olyan lehetőségeket nyit meg (adott esetben szó szerint értve), amin önmagában érdekesebb nagyjából bárminél, ami eddig történt, tulajdonképpen nem lett volna hülyeség a következő résszel (Cibola Burn) indítani és csak később hozni ki az előzménytrilógiát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes elolvasni az első három könyvet, de aki idáig eljutott, annak talán fölösleges is mondani (feltételezhetően legalább a Leviatán ébredésén túl vagytok). Daniel Abraham és Ty Franck sorozata fontos pont a kimondottan szórakoztatásra épülő sci-fik világában, ráadásul idén jön a belőle készült tévésorozat is (a trailert ld. fent), amiben valószínűleg - a Trónok harcához hasonlóan - megváltoztattak pár dolgot, úgyhogy a könyveket még előtte érdemes befejezni. Meg egyébként is, annyira lehetünk hipszterek könyvmolyok, hogy azelőtt olvassuk a regényt, hogy közönség elé kerülne az adaptáció :) Lényeg a lényeg: ha tetszettek az eddigi kötetek, akkor ez is fog, a folytatás pedig pláne, ha pedig nem olvastad, viszont szereted a meglepően realista, de nem fölöslegesen technikai megközelítésű űroperákat, akkor szerezd meg az első részt és vágj bele, érdemes.

--
Kiadó: Fumax
Kiadási év: 2014
Eredeti megjelenés: 2013
Eredeti cím: Abaddon's Gate
Fordító: Galamb Zoltán
Borító: Daniel Dociu
ISBN: 978 963 9861 85 5
Oldalszám: 524
Ár: 3995,- (borítóár) / 3000,- (Fumax webbolt)
--

Szeretnéd azonnal olvasni a legújabb bejegyzéseket? Iratkozz fel a blog feedjére, lájkold az oldalt a Facebookonkövess a Twitteren vagy a Google+-on, és ha kíváncsi vagy, hogy mit olvasok éppen, a Molyon is figyelhetsz! 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel is! :) 

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése