Glen Cook: A Fekete Sereg / Lappangó Árnyak / A Fehér Rózsa

Aki olvasta már Steven Erikson fantasysorozatának eddig megjelent részeit, kizárt, hogy más véleményre jusson: a Fekete Sereg a Hídégetők ikertestvérei. No nem fizikailag és nem is a hadszervezetük, annál inkább az a jellegzetes, sötét cinizmus és humor, mely egyformán jellemzi mindkét alakulatot. Ráadásul a múltjuk és jelenük is hasonló, régen sokan voltak, ma már egyre kevesebben, a végén pedig... (Na ezt nem tudom, mert egyik sorozatból sem fordítottak még le eleget.) 

A továbbiakban igyekszem nem lelőni a poénokat, azok is nyugodtan elolvashatják a bejegyzést, akik korábban még nem találkoztak a könyvekkel (leszámítva az utolsó könyvhöz tartozó részt). A lényeg, hogy fantasykedvelőknek mindenképpen ajánlott sorozat. 

A Fekete Sereg általában azon az oldalon áll, amit rossznak szokás nevezni. Rendre vesztes csatákba vezénylik őket, na nem azért, mert olyan gyengék lennének, sokkal inkább mert a zsoldosokért úgysem kár és addig sem a helyi emberek pusztulnak. Egy ilyen, semmi jóval nem kecsegtető helyzet közepén találkozunk velük először, akkor elég sajátos megoldást választanak, a végeredmény mindenesetre az, hogy hamarosan hajókon tartanak egy másik kontinens felé, egy új hatalom szolgálatában. Aktuális munkaadójuk pedig nem más, mint az Úrnő, egy hatalmas varázslónő, aki birodalmakat igáz le, a Sereget pedig a lázadók ellen kívánja felhasználni. 

Annak ellenére, hogy a harcok értelemszerűen meghatározó jelentőségűek a könyvben, mégsem válik unalmassá. A Sereg orvosa és krónikása, Vészmadár, teljesen életszerűen meséli el a történetet, a szereplőknek van múltja és személyisége, nem a gyakori kétdimenziós díszletkarakterek közé tartoznak, a sajátos világszemlélet pedig magával ragad olvasás közben. 

Kiadó: Valhalla Páholy

Kiadási év: 2000

Eredeti cím: The Black Company

Fordító: Kornya Zsolt

Oldalszám: 297

A Fekete Sereg a második kötetre már vagy tíz éve áll az Úrnő szolgálatában (tehát a szereplők is ennyivel tapasztaltabb harcosok ugyan, de öregednek is), aki birodalma egyik végéből a másikba küldözgeti őket, mint személyes "elitegységét", hogy leszámoljon a lázadókkal, akik csak nem adják fel és újra meg újra próbálkoznak a Fehér Rózsa nevében (akit az olvasóval ellentétben a lázadók még csak nem is ismernek). Itt is hasonló dolog történik: a Félelem Földjén túlról hirtelen a legészakibb területekre vezénylik a Sereget, egy kis koszfészekbe, melynek az egyetlen jelentősége, hogy a szomszédos dombon egy rejtélyes kastély növekszik lassan. A helyzet viszont bonyolultabb: ezt a várost választotta ugyanis Holló, hogy társával elrejtőzzön... 

Ebben a részben sem halványulnak el a szereplők, a történetszerkezet viszont az előzővel ellentétben több szálon fut. Fenyves városa él, lakói már kicsit kevésbé, a fekete kastély szükségszerűen visszataszító, a szerző pedig meg merte csinálni azt, amit általában nem szokás, viszont életszerűbbé teszi a regényt: az első fejezetekhez képes gyökeresen más irányt szab a történetnek, mint azt várni lehetne. 

Kiadó: Valhalla Páholy

Kiadási év: 2001

Eredeti cím: Shadows Linger

Fordító: Tézsla Ervin

Oldalszám: 351

A Fekete Sereg széthullott, csak egy maroknyian tudtak elmenekülni, amikor az Úrnő férje, a Dominátor megpróbált visszatérni erre a világra. Ők azonban még mindig hűek egymáshoz, a becsületkódexhez és az új célhoz, amely viszont nem mindig egyértelmű, mivel a világ nem csak fekete és fehér, a kisebbik rosszról pedig kiderülhet egy nagyobb rossz árnyékában, hogy szinte nem is rossz. 

A Sereg maradványai Kedvest védelmezve és segítve próbálják megfejteni a titkot, amelyet Vészmadár megmentett, Holló pedig úgy látszik, hogy magával vitt a halálba. Közben viszont a múlt eseményei mozaikdarabkákként kerülnek elő és egyértelművé válik, hogy sokkal közvetlenebb veszély fenyegeti a világot, mint azt korábban sejteni lehetett. 

Bár elég sablonos húzásnak tűnik, hogy a korábbi gonosz mellé rángassunk elő egy még nagyobbat, ebben az esetben ez nem zavaró: a jelentősége eltörpül a részletek mellett (még ha ez képzavarnak is látszik :D). A Félelem Földje egészen szürreálisan megírt, a szereplők egyre határozottabban öregednek (ezt valahogy más fantasyk esetén nem igazán lehet észrevenni), az Úrnő pedig csak nem hagyja békén azt, aki egyszer fölkeltette a figyelmét. A kiadó viszont nem is tudom mit érdemelne, hogy itt nem folytatta a sorozat fordítását és megjelentetését, amikor az események kezdtek igazán érdekessé válni. 

Kiadó: Szukits Könyvkiadó

Kiadási év: 2006

Eredeti cím: The White Rose

Fordító: Sellei György

Oldalszám: 361