Szubjektív Kultnapló

Tom Wolfe: Kandírozott mandarinzselé színű áramvonal

2012-02-09T23:14:00.000+01:00

A könyvet még tavaly szereztem be, a néhány évvel korábban olvasott Savpróba hatására. Nem bántam meg, még ha a huszadik század közepi amerikai újságírás fehér öltönyök iránt rajongó fenegyerekének első kötete nem is üti meg azt a szintet, de csalódást sem okoz, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal hozza a jellegzetes Wolfe-i jegyeket.

Na most Tom Wolfe stílusa fölöttébb sajátságos. Ír ő mindenféléről, néha még arról is, amiről a téma szerint kellene neki, de általában el-elkalandozik, szétszóródik és a figyelme elvész a részletekben. Ennek ellenére valahogy mégis képes átadni amit szeretne, az eszelős, barokk jelzőhalmozás, furcsa szókapcsolatok, hosszú és kanyargós leírások szokása valahogy minden előfeltevés ellenére mégis működik és a figyelmes olvasó csakhamar azt veszi észre, hogy érti ám ezt az embert, az írásos tudósításoknak ezt a szokatlan mesterét, aki ír valamiről, de közben képes teljesen mást közölni.

(innen)

Különleges kép bontakozik ki a kötet beszámolótartalmát olvasva, a félszázaddal ezelőtti Amerikáé, de nem akármilyen Amerikáé, hanem az Egyesült Államoké, aranykorostul-mindenestül. Amikor az Egyesült Államok még az volt, aminek ma is látszani szeretne, és amióta folyamatosan hanyatlik, nem vicc, az amerikai középosztály Wolfe ideje óta folyamatosan szegényedik és egyre rosszabbul él. Persze itt a középosztályról esik a legkevesebb szó, az átlagemberek átlagélete tulajdonképpen unalmas, van helyettük viszont furcsa, görbe, színezett szemüvegen keresztül megfigyelt társadalmi-gazdasági elit, vagy legalábbis olyanok, akik magukat idetartozónak szeretnék látni, illetve a másik oldal, az autószerelő-tuningoló suhancok, a parkolóemberek, az ökölvívó-gladiátorok világa.

(innen)

Wolfe időnként lassan hömpölygő, máskor lélegzetvétel nélkül, száguldva hadaró sorait olvasva egy idő után világossá válik, hogy ő maga is pontosan annak a kulturális jelenségnek egy eleme, amiről ír, a belső megfigyelő szemszöge meg ugye kultúrantropológiailag is elég érdekes tud lenni, de itt többről van szó: ez bizony szószövés-művészet.

A szerző weboldala

A fordítási furcsaságokról

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2007

Eredeti cím: The Kandy-Kolored Tangerine-Flake Streamline Baby

Fordító: Bartos Tibor

Oldalszám: 422

Ár: 2400 Ft

Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte

2012-02-04T17:10:00.000+01:00

Az idei év első bejegyzése az Agave kiadó első 2012-es megjelenéséről szól. A kiadó egyébként elkényezteti a sci-fi kedvelőket, jövő héten jön a Marsbéli krónikák legújabb kiadása is.

Philip K. Dick legújabb magyarul megjelent regénye, a Frolix-8 küldötte kellemesen kiforrott munka, nem olyan elborult, mint a szerző hírhedtebb regényei, ugyanakkor Dick kedvelt témái itt is szépen előkerülnek. A regény könnyen olvasható, nem is túl hosszú, Philip K. Dick rajongóinak ugyanúgy jó lehet, mint a szerzővel még csak most ismerkedőknek.

A szerzőről:

Philip Kindred Dick furcsa hangulatú, az érzékelt valóságot rendszeresen megkérdőjelező történeteiről ismert a sci-fi olvasók között. Egyedi stílusa sok rajongót vonz és nem egy szerzőre hatással is volt és a kritikusok is elismeréssel fogadták számos írását - bizonyítja ezt egy Hugo-díj (1963 Ember a Fellegvárban), két Brit SF-díj (1967 Palmer Eldrich három stigmája, 1979 Kamera által homályosan), és egy John W. Campbell-emlékdíj (1975 Csordulj könnyem, mondta a rendőr).

A történetről:

A Frolix-8 küldötte történetének idején az emberiség egy része gyors mutáción esett át, melynek oka tulajdonképpen ismeretlen. A hatás nem olyan volt, mint a hét évvel korábban bemutatkozó X-Men univerzumban: változatos szuperképességek helyett pusztán az érintettek mentális tulajdonságai változtak. Az általánosan jelentkező megemelkedett matematika intelligenciaszinten kívül többen telepatikus képességekre is szert tettek, néhány prekog is előfordul (akik valószínűségi alapon előre tudják jelezni a jövőt) és az ismert emberi logikán túli logikai módszerek alkalmazására is képesek.

Értelemszerű, hogy ők vezetik a bolygót, a régi embereknek esélyük sincs szellemi munkavégzésre mellettük. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, vannak olyanok, akinek nem tetszik ez a fajta rendszer és az elnyomás ellen lázadnak. Általában csak a hagyományos módon: röpiratokkal, titkos találkozókkal és tiltott szerek fogyasztásával: ebben a világban az alkohol a legszigorúbban üldözött drog, egy sörért életfogytiglan jár, a bárokban viszont bármelyik nagykorú rendelhet fenmetrazin-hidrokloridot (efedrin?) acetil-szalicilsavval, ha éppen olyan kedve támad.

A legtöbb forradalomnak van egy nagy, szinte már mitikus magasságokba emelkedő vezetője is, ez az elem sem hiányzik: Thors Provoni ugyan jó ideje eltűnt és az állami híradások rendszeresen beszámolnak arról, hogy már csak napok kérdése a búvóhelyének megtalálása és fölszámolása, a történetünk idején éppen visszatérni készül a Földre segélykérő útjáról. Az emberiség viszont még nem kolonizálta a világűrt, a segítség tehát csak egy idegen fajtól származhat, akik talán nem is lesznek annyira önzetlenek.

Dick itt is kísérletezik valamelyest az emberi kapcsolatokkal, de az igazi játék nagyságrendekkel tágabb színtéren zajlik, gyakorlatilag a teljes emberiség viselkedését vizsgálja egy merőben szokatlan helyzetben, ami ugyan hasonlít némileg az ismert földi diktatúrákra, de az egészen biztos, hogy (a vártakkal ellentétben?) egyetlen ufóinváziós történettel sem mutat egyezést.

A kiadásról:

A megszokott agavés sablonforma, a borítódizájner viszont nem erőltette meg különösebben magát és a teljes regény helyett csak a fülszöveget adhatták neki oda munka előtt.

Egyebek:

A könyvből egy részlet itt olvasható.

hátsó borító fülszöveggel

az első kiadás borítója (ők sem olvasták előtte a könyvet)

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2012

Eredeti cím: Our Friends from Frolix 8

Fordító: Pék Zoltán (W. B. Yeats versét Rab Zsuzsa fordította)

Oldalszám: 222

Ár: 2880 Ft / € 11,30

A kötetért köszönet az Agave Könyvek kiadónak, a könyv 25% kedvezménnyel kapható náluk.

Várólista-csökkentés 2012

2011-12-27T12:43:00.000+01:00

Könyvlista Lobo várólista-csökkentős játékára.

Alternatív lista:

http://moly.hu/konyvek/gore-vidal-elo-adas-a-golgotarol

http://moly.hu/konyvek/michio-kaku-hiperter

http://moly.hu/konyvek/stanislaw-lem-stanislaw-lem-teljes-science-fiction-univerzuma-iii

http://moly.hu/konyvek/stanislaw-lem-stanislaw-lem-teljes-science-fiction-univerzuma-iv

http://moly.hu/konyvek/morita-akio-made-in-japan

http://moly.hu/konyvek/ligeti-lajos-sarga-istenek-sarga-emberek

http://moly.hu/konyvek/lorincz-l-laszlo-ford-irenszej-burjat-hosenek

http://moly.hu/konyvek/robert-m-pirsig-a-zen-meg-a-motorkerekpar-apolas-muveszete

http://moly.hu/konyvek/terri-irwin-az-en-krokodilvadaszom

http://moly.hu/konyvek/jostein-gaarder-a-tortenetarus

http://moly.hu/konyvek/boglar-lajos-wahari

http://moly.hu/konyvek/jia-xiaowei-fashion-china-art-in-china

I. M. Banks: Anyag

2011-12-18T07:33:00.000+01:00

Iain M. Banks hetedik Kultúra-könyve, az Anyag eleinte nem árul el sokat sci-fi mivoltából. A regény látszólag egy középkori, fejletlen civilizáció csatározásai közepette a királyi udvarban lejátszódó politikai összeesküvésről és azok utóhatásairól szól. A könyv a régi uralkodó aljas meggyilkolásával kezdődik, ettől kezdve kapunk betekintést a király két fiának történetébe. Az árulással, orgyilkosokkal és titkos cselszövésekkel azonban Banks rajongói korántsem elégednének meg.

Ez így ugyanis kevés egy jó sci-fi történetének, sokkal inkább illene egy középkorban játszódó regény lapjaira. Adjunk hozzá egy olyan bolygót, ami egy négydimenziós térben létezik, számtalan élőszinttel rendelkezik és mindegyik az embertől eltérő, furcsa és kiszámíthatatlan űrlényekkel van benépesítve. Emellett szükség van még néhány szuperintelligens űrhajóra, és egy egész galaxist átfogó politikai összeesküvésre. Ha ez megvan, lépjen a történetbe a Kultúra, egy utópisztikus társadalom, amelynek tagjai messiás komplexusuk globális kiterjesztéseként abban lelik örömüket, hogy fejletlenebb társadalmak csatározásaiba szólnak bele. Ha mindez megvan, akkor eljutunk az Anyaghoz, amely már egy olyan történet, amellyel a szerző korábbi rajongói is megelégedhetnek.

A cselekmény egyik szálában király legkisebb fia, Oramen a már említett négy dimenziós bolygón trónörökösként próbál életben maradni, bár az udvarban cselszövéssel készülnek az életére törni. A másik herceg, a halottnak hitt Ferbin intergalaktikus vándorútra indul, hogy megtalálja nővérét, aki a Kultúra szupertársadalmában él, és talán ő segíthet egyedül szülőbolygójuk megmentésében. A regény olvasása során találkozhatunk A Századik Baromarcú és a Bumm, Reccs, Szün névre keresztelt űrhajókkal, szagokkal kommunikáló idegen létformákkal, valamint repülő hátasállatokkal, akik lóhoz hasonló funkciót töltenek be. Azaz megvan benne minden, ami egy jó alternatív sci-fi alkotóeleme: furcsa társadalmak, high-tech gépek, akció és persze egy kis humor.

Bár a történet talán nem ideális kezdőpont, hogy megismerkedjünk Banks univerzumával és a Kultúra sorozattal (arra sokkal inkább a Fegyver a kézben-t, vagy a Játékmestert-t ajánlanám), a kötetek korábbi rajongóit ez a történet is magával fogja ragadni. Sajnos lassan csordogál a cselekmény, a feleslegesen hosszú leírások innen sem hiányoznak, szereplőkből viszont több van, mint amennyit az ember kényelmesen képes megjegyezni, de ezen érdemes túllépni, hiszen a grandiózus végkifejlet miatt mindenképpen érdemes a regényt tovább olvasni, az utolsó száz oldal tempója és fordulatai bőven kárpótolnak a lassú indulásért. Ahogy az a szerzőtől már megszokott, a történtet nemcsak szórakoztató, de sokban hasonlít a mai világpolitikai helyzet kuszaságára, és kritikát fogalmaz meg az emberi természet és társadalmak örök problémáival kapcsolatban.

A fordítás ismét jól sikerült, az űrhajók teljesen elvont, furcsa nevei még mindig működnek a magyar kiadásban is, a borító szép és visszafogott, ahogyan ez az Agavétól már megszokott.

"Különös dolgok készülnek a Sursamenen – az ősi, titokzatos bolygón, melynek réteges topográfiájánál csak a történelme és hatalmi viszonyai szövevényesebbek. Birodalmak feszülnek egymásnak, titkos szövetségek köttetnek, miközben az uralkodó elit tagjai közül egyesek menekülni kényszerülnek, míg másokra a biztos halál vár. A bolygó körül láthatatlan hajók gyülekeznek, és mindenkit – üldözőket és üldözötteket egyaránt – árgus szemek figyelnek. Ki kit manipulál ebben a szövevényes játszmában? S vajon elfogulatlan maradhat-e a külső szemlélő? A hatalomért folytatott ádáz küzdelemben elmosódnak a biztosnak vélt határok, és előbb-utóbb mindenkinek fel kell tennie magában a kérdést: valóban meg akarja-e kapni, amiért annyit küzdött. Bár messzire szakadt szülőhazájától, Djan Seriy Anapliát, a Kultúra titkosügynökét is magával ragadják az események. A múlt elől nincs menekvés; hiába taktikázik ügyesen, végül mégis a saját bőrén tapasztalja meg, milyen veszélyes dolog mások háborújába avatkozni."

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2011

Eredeti cím: Matter

Fordító: Gálla Nóra

Oldalszám: 576

A bejegyzés elkövetője ismét vendégszerző, ezúttal Marci. Munkáját köszönöm (nem mint ha olyan megterhelő lenne sci-fit olvasni :P), a recenziós példányért pedig az Agave kiadót illeti a köszönet, akiket az életmű-sorozatok (Ray Bradbury, Philip K. Dick, I. M. Banks stb.) megjelentetése miatt amúgy is kedvelek.

Dan Simmons: Hyperion bukása

2011-11-06T16:18:00.000+01:00

Mivel pillanatnyilag Mongóliában tanyázom és a posta elég drága, a friss agavés sci-fiket unokatesóm olvassa helyettem (nem mint ha egyébként nem tenné :]). Olvassátok az egyik legjobb science fiction sorozat legfrissebben megjelent, második kötetéről szóló ismertetőt az ő tollából:

Dan Simmons Hyperionjának folytatásában, amely az 1821-ben elhunyt John Keats azonos című költeményének címét hordozza, elkezdődik a Titánok háborúja az emberiség távoli jövőjében. A Hyperion bukása sok szinten érintkezik a 18. század végén született romantikus költő munkásságával és folyamatosan felbukkan a görög istenek háborúja fiatal és erős teremtményeikkel, a Titánokkal, mint ahogy a könyvben az emberiség, a Számkivetettek csatáznak egymással és Shrike nevű rejtélyes teremtménnyel (lsd. Dan Simmons: Hyperion, 2010) az ember teremtette mesterséges intelligenciák és egy bukott isten felügyelete mellett.

A Hyperion bukása közvetlenül az előző könyv eseményeit folytatja, ám a Tau Ceti Center válságterméből, a galaxis lakott és civilizált részének, a Hegemóniának a központjából. Ezen a sorsdöntő napon jelenti be a Hegemónia és a Mindenség vezérigazgatója Gladstone igazgatónő a háborút a Számkivetettek ellen. A háborút, ami a Hyperion megvédéséért robbant ki, és ami a Mag MI-jei, ezeknek az ember által teremtett, jövőbe látó mesterséges intelligenciák szerint, totális, megjósolhatatlan kimenetelű háborúba taszítja az emberiség Hegemóniáját. Ennek ellenére az MI testület nem siet lebeszélni az eltökélt Gladstone-t. A hat zarándok és Het Masteen, a fa igaz hangja, életét a Hyperion bolygón John Keats, a főszereplő költő tolmácsolja az olvasónak. A Joseph Severn néven bemutatkozó költő Gladstone tudásának forrása az álmaiban megjelenő valós események miatt, de hamar az igazgatónő fölé kerül és elkezdi átlátni a világ életét befolyásoló eseményeket. Az előző könyvből a történeteiken keresztül megismert szereplők, a Konzul, Het Masteen, a magánnyomozó Brawne Lamia, a költő Martin Silenus, Sol Weintraub, akinek lánya visszafelé öregszik és Fedhman Kassad a katona a menekülés minden reménye nélkül szállnak szembe a Shrike-kal. Az ő cselekedeteik fogják meghatározni az események kimenetelét, míg történeteik az Időkripták völgyéhez kötik őket. Ezek között az időben, ki tudja milyen jövőből, visszafelé haladó ijesztő műtárgyak között bolyonganak, szeretnek és szenvednek, és harcolnak a Shrike-kal, de még inkább az egyre tornyosuló rejtélyek hadával.

A kérdés a háború kimenetele, amiben Gladstone nagyon biztosnak tűnik, ám az ő játékát is befolyásolják Joseph Severn (John Keats második visszanyert személyisége) álmai a Mag világáról és a zarándokok által bejárt útról az Időkripták völgyében. Közben feltűnik a Shrike, akit, vagy amit az Engesztelés Egyháza nevű szekta csak a Fájdalom Uraként emleget. A jövendöléseik szerint ő fogja elhozni a végső ítéletet. Az Ummon nevű mérsékelt álláspontú MI-től megtudjuk, hogy az MI társadalom, a Mag, létrehozta a saját istenüket, a Végső Intelligenciát, amely időn és téren át vívja háborúját az egyetemes rend felállításáért, aminek végén maguknak az MI-knek is kell pusztulniuk. Mindezek felett megjelenik egy három személyből álló istenség képe is, akinek az Empátiája a háborútól és a fájdalomtól menekülve bujdosik a Világegyetemben.

Ebben a világban játszódik a Hyperion bukása, amely igazi hősköltemény az emberiség jövőjéből. Kiemelkedő szépséggel, és átérzéssel lett megírva és Dan Simmons romantikus költészet iránti szeretete át meg áthatja a háborús válságtermeket, az egymástól több évtizedes időcsúszásra levő bolygókat és a Világűrt behálózó adatszférát magát az egész epikus háborút, amelynek bonyolultsága felér a görög istenek csatáival és cselszövéseivel. Emellett a Hyperion folytatása arra is választ ad, hogy hogyan is működik az emberiség jövőjében az emberiség bolygóit összekötő távnyelő hálózat, arra, miért is támadták meg a Számkivetettek a Hyperiont, hogy mi a Mag, hogyan működnek az Időkripták, kik és miért építették a labirintusbolygók földalatti járatait, mi a keresztség nevű parazita, létezik-e a tövisfa és a végén még talán arra is, mi az a Shrike!

John Keats azt írta: „A költészet az álmodozás ellentéte, a valóságra eszmélés leghevesebb formája, s ezt az ébresztést végzik a költők”. Dan Simmons Hyperion bukása c. könyve a legtökéletesebben alkalmazza ezt a költői hitvallást. Mindenkinek ajánlani, és csak ajánlani tudom ezt a művet, mert annyi szinten játszódik a történet, és annyi igazság, és emberi érzelem játszódik benne, melyek mind céltudatosan a történet végkimenetelét formálják, hogy nem lehet letenni. Az izgalmak miatt se lehet letenni, amíg végig nem olvastuk, ami után még bőven marad min gondolkodnunk.

A fordításban, bár angolos vagyok, nem tudtam hibát találni, és nagyon örültem neki, hogy a már ismert Keats-i versrészleteket eredeti fordításban jelentették meg. A kiadás tehát még Agave színvonalon is kimagasló, és a (sci-fi) irodalom egy újabb mérföldkövével tette gazdagabbá a magyar könyvpiacot.

Köszönet érte az Agave kiadónak.

John Keatsről bővebben Cs. Szabó László John Keatsről c. méltatásának olvasását ajánlom.

G. Norman Lippert: James Potter sorozat

2011-10-27T09:43:00.001+02:00

Ez a mostani rendhagyó blogbejegyzéslesz, legalább három szempontból: egyrészt praktikus okokból nemkövetem a korábbi bejegyzéssablont, másrészt meg nem jelentkönyvről írok, harmadrészt olyanról, ami nem is fog megjelenni.G. Norman Lippert James Potter sorozata ugyanis nem hivatalosfolytatása J. K. Rowling Harry Potter szeptalógiájának, bár azátlag fanfictionök közül messze kiemelkedik.

Aki nem olvasta a HP-sorozatot, itthagyja abba és válasszon másik bejegyzést, aki viszont olvasta,kizárt, hogy ne emlékezzen az utolsó könyv utolsó fejezetére.

Ez adta az ihletet Lippertnek aregényei megírásához: a főszerepben James Sirius Potter, Harrylegidősebb fia található, aki az első könyv, a James Potter ésaz Ősök udvara elején (az apjáról szóló sorozathoz hasonlóan)éppen megkezdi tanulmányait a Roxfortban. A Harryék iskoláskoraóta eltelt idő alatt persze sok minden megváltozott, a kastélynaka Voldemort elleni ütközetben megsérült részeit újjáépítették,néhány régi tanár helyére újak kerültek és az eredetisorozatban megszokott szereplők gyerekei járnak már ide. Akörnyezet ugyanakkor kellemesen ismerős és ezt a szerző is jólkezeli: ahogy az olvasónak nosztalgikus élmény a beosztásiceremónia, a Griffendél klubhelységében ücsörgő diákok, abagolyház, a kviddicspálya, Hagrid kunyhója, a fúriafűz, a mozgólépcsők és a beszélő portrék, James is ugyanúgy ismeri őketszülei és barátaik sztorijaiból. A tulajdonképpen fölöslegeskörök lefutása, vagyis a környezet bemutatása így jócskánlerövidül és annál több hely jut a tényleges kalandokra, megpersze azokra a dolgokra, melyek megváltoztak.

A tágabb értelemben vett környezetis átalakult persze, mindenféle politikai problémák aggasztják aMágiaügyi Minisztériumot: sokan látszólag elfelejtették, hogyVoldemort micsoda szörnyűségeket is tett és azt hangoztatják,hogy ezt az egészet csak az aktuális hatalom találta ki, hogydémonizálja korábbi ellenségeit, a valóság ezzel szemben az,hogy Voldemort csak egy jó szándékú individualista volt, aki aztpróbálta elérni, hogy a varázsvilág és a muglik újra békébenélhessenek egymás mellett, az előbbi rejtőzködése nélkül. Bárez egyértelműen hülyeség, az ideológia mégis sok követőtvonz, nem csak Nagy-Britanniában, hanem az Egyesült Államokban is(itt még többet, hiszen az itt élők nem tapasztalták megszemélyesen Voldemort rémuralmát, csak a sajtón keresztülértesültek róla – második világháborús áthallás?). Részbenemiatt is érkezik a Roxfortba egy csapat amerikai tanár ésvendégdiák az Alma Aleron mágusiskolából: a diákok tanításamellett tárgyalnak is a problémáról a brit mágikus vezetéssel.

A Voldemort gonosztetteitmegkérdőjelezőknek szép számmal akadnak támogatói a roxforti,elsősorban mardekáros diákság körében is, ami persze mindenfélefeszültségekhez vezet, ráadásul a háttérben olyan erőkmunkálkodnak, akik valami titokzatos és nagy hatalmú fegyversegítségével akarják átvenni a hatalmat és feltárni avarázsvilágot a muglik előtt, ami totális háborúhoz és ezzel asötét oldal győzelméhez vezetne.

A régi karaktereket és helyszíneketaz újakhoz hasonlóan ügyesen kezeli G. Norman Lippert, az elsőkönyvben teljesen rowlingi a hangulat. Nem megy el erőltetettennagyszabású vagy sötéten lelkizős irányba mint a fanfictionoknagy része, igazán profi munka, mint ahogy a fordítás (CsonkiTibor műve) is. A történet jól lett összerakva, akár hivatalosfolytatásnak is elmenne minimális szerkesztéssel. Szintetökéletesen adaptálta a világ szabályait és az új dolgokat isazokkal összhangban írta hozzá, érdemes elolvasni azoknak is,akik a fent említett hibák miatt nem kedvelik a fanfictionöket, ezigazán profi munka és kellemes olvasmány.

A második részben James mármásodéves és öccse, Albus az új gólya. A történet itt érössze Rowlingéval: annak a bizonyos utolsó fejezetnek egy részétszó szerint beépítette Lippert. A környezet már mindenújdonságával és szereplőjével együtt megszokott, de perszeazért akadnak friss dolgok is. Az amerikai tanárok hazamentek, arowlingi hagyományt folytatva ebben az évben is új SVK tanárt kapaz iskola, a beosztási ceremónián pedig egészen meglepő dolgoktörténnek...

Sajnos a James Potter és a Kapuőrátka már kevésbé profi munka mint az előzmény, túlságosanolcsó eszközöket használ hatáskeltésre: a testvérek közöttifeszültség, a világot fenyegető sötét főgonosz, az főszereplőkkellemetlen helyzetbe hozása és hasonlók mind elég gyengénsikerültek, ennél sokkal jobban is meg lehetett volna oldani azŐsök udvara ismeretében.

Emellett azért sok pozitív dolog isvan a könyvben, Lippertnek van humora és fantáziája, nem rosszíró, csak a dramaturgiát kellett volna megbeszélni egy jószerkesztővel.

A harmadik részben, ahogy a szerző azutószóban is írja, ki akarta próbálni saját magát és olyankörnyezetbe helyezte a történetet, ahol Rowling hatása aligbefolyásolja: a fokozódó politikai problémák miatt Harry Potterfőaurori szerepében az Egyesült Államokba látogat családjávalés munkatársaival, hogy ott folytasson nyomozást a Voldemortotpozitív történelmi szereplőnek tartó, esetenkéntterrorcselekményektől sem visszariadó szervezet miatt. Ebbőladódóan a gyerekek Percy örökbefogadott lányával kiegészülveaz Alma Aleronban tanulnak idén, ahol amellett, hogy újratalálkozhatnak amcsi haverjaikkal és tanáraikkal, újramegmenthetik a világot, folytatva a Harry által megkezdetthagyományt.

Ahogy az logikusan következik, a JamesPotter és a Sorsok tárháza tele van mindenféle új dolgokkal, azamerikai mágusvilág és -iskola teljesen Lippert fantáziájánakszüleménye. Itt ismét bebizonyosodott, hogy képzelete vanrendesen, írni is tud, na de a történet az csapnivaló. Ami azelső részben és többé-kevésbé a másodikban pozitívum volt,hogy nem akar erőltetetten és sablonosan nagyszabású dolgokatleírni, illetve hogy nem megy el léleknyomorgatós irányba, aztitt sikerült elrontania ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nemolyan gáz persze, mint a tizenéves HP-rajongó lánykák „darkos”fanfictionjei, ahol minden a szereplők belső kínjai körül mozog,nem is rombolja le teljesen a világot vagy viszi el logikusanegyáltalán nem következő irányokba, de azért van ezekből bennerendesen. Az utószóból persze kiderül, hogy miért: nem csak aztakarta bemutatni, hogy önállóan mire képes, hanem fel akartakelteni Rowling kíváncsiságát, az olvasókat is arra biztatja,hogy ha folytatást akarnak, zaklassák Rowling nénit, mert az őszavára azonnal belekezdene a következő rész megírásába. Azértez gáz. Ha én lennék a szerző, a negyedik könyvet azzalindítanám, hogy James fölébred és rájön, hogy az egészet csakálmodta...

Az egyenletesen (szerencsére nemexponenciálisan) csökkenő színvonal ellenére javallom asorozatot (egyelőre trilógiát) mindenkinek, aki szerette a HarryPotter regényeket és rendelkezik e-könyv olvasóval,kifogyhatatlan nyomtatóval vagy monitorálló szemekkel (1236 oldala három könyv egyben), legfeljebb a harmadik részt nem fogjakomolyan venni.

Blogszünet

2011-09-21T09:11:00.001+02:00

Üdv!

Néhány hónapig Mongóliában vagyok részképzésen, ami azzal jár, hogy sokkal kevesebb könyvet olvasok, mint általában, úgyhogy a blogot az eddiginél is ritkábban fogom sajnos frissíteni. Rendszeresen januártól lesznek megint bejegyzések, addig olvassátok a mongóliás blogomat :)

Pierrot - Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje (könyv)

2011-08-13T17:43:00.000+02:00

Évekkel ezelőtt, valamikor 2005 táján, rábukkantam a neten egy játékdemóra, ami a Jumurdzsák gyűrűje címet viselte. Valami nyomozgatós izé volt, talán még angolul is, különösebben nem kötött le. Később hallottam, hogy végül mászkálós játék helyett interaktív film lett, aztán tavaly a játék fogatókönyvírója, Pierrot és Szélesi Sándor (aki Anthony Sheenard néven ismert inkább a magyar sci-fi olvasók között) regényt is készítettek belőle. Ez utóbbit sikerült megnyernem az SFportal játékán tavasszal.

Ifjúsági irodalom ugyan, de azért felnőtt olvasóknak is szórakoztató olvasmány.

A szerzőkről:

Pierrot civilben Marosi Z. Tamás névre hallgat és amellett, hogy játékfejlesztéssel foglalkozik, producer és zenél is (még nem hallottam) és szereti az ázsiai konyhát. Szélesi Sándorról pedig eleget írtam már, ez itt a blogja :)

A történetről:

A játék Eger turisztikai népszerűsítésére készült (ennek ellenére a legtöbben szinte csak jókat írnak róla), ezt az örökséget a könyv sem tagadhatja le. Helyszínek, látványosságok, szállodák, éttermek, borospincék: hiába, sanyarú a regényhez anyagot gyűjtő íróember sorsa :)

Az alapötlet szerint a minden magyar iskolába járt ember által ismert Egri csillagok c. klasszikus történelmi regényben (ami bár egyértelműen azért nyerte meg a Nagy Könyv szavazást, mert kötelező olvasmány és a sok tévéproli csak ennek emlékezett a címére, elég jó könyv mai szemmel is, én pl. még a kötelezőolvasmányságának eljövetele előtt többször elolvastam) meglehetős szerepet játszó félszemű török tulajdonképpen... de inkább nem lövök le poénokat, legyen elég annyi, hogy neki és az írónak, Gárdonyi Gézának is van némi köze egy örült tudóshoz, aki időutazással kísérletezett a 19-20. század fordulóján. De nem csak nekik, hanem a főszereplőnknek, Jonathan Huntnak is (pontosabban a nagyapjának, aki Pierrot két előző játékából lehet ismerős).

Ahogy az egy ifjúsági kalandregényhez illik, semmi sincs túlbonyolítva, csak éppen annyira, hogy egy átlagos tizenéves által is követhető legyen. Emiatt viszont a szereplők sem igazán mélyek, a jellemek pedig általában eltúlzottak: az egész világban csalódott, enyhén őrült, ideges és bosszúszomjas tudós; az amerikai oknyomozó újságíró, aki persze magyar származású; a teljesen átlagos tourinformos lány; a mindig a megfelelő embereket ismerő és megfelelő helyen lévő segítők stb. A legszórakoztatóbb Gárdonyi karaktere, aki aktívan ír, anyagot gyűjt, éli a korabeli egri életet és a legjobban megírt személy az egész könyvben.

A fenti összetevőkből áll össze a Jumurdzsák gyűrűjének kalandos, gördülékeny története, amelynek a szerzők reménye szerint ott lenne a helye mindenki polcán, közvetlenül az Egri csillagok mellett - ami ha talán túlzás is (pedig engem aztán nem lehet sznobizmussal vádolni :P), de az biztos, hogy amellett, hogy szórakoztat, kedvet csinál Gárdonyi regényének (újra)olvasásához is. Ez pedig így teljesen elég, a funkciójának megfelel.

A kiadásról:

Igényes: keményfedél + védőborító, menő "Jonathan Hunt" logó a hátulján (ami folytatásokat sugall, mint ahogy ez is), a fejezetkezdő képeket pedig nem csak előre, de az adott fejezet után is érdemes végigböngészni.

Egyebek:

Az interaktív film trailere

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2011

Eredeti cím: -

Fordító: -

Oldalszám: 400

Philip K. Dick: Timothy Archer lélekvándorlása

2011-07-21T21:43:00.000+02:00

Aki arra számít, hogy sci-fit fog olvasni, csalódnia kell. A Timothy Archer lélekvándorlása ugyanis még csak annyira sem sci-fi, mint a "trilógia" korábbi részei, a VALIS vagy az Istenek inváziója, sokkal inkább teológiai-filozófiai eszmefuttatás, mint ha csak Philip K. Dick érezte volna halálának közeledtét és egyfajta önmegnyugtatást keresett volna munkája során saját maga számára.

Bár ez a szerző utolsó befejezett műve, mégis fogyasztható, akiben pedig van némi filozófiai érdeklődés és háttértudás, kifejezetten élvezni fogja a könyvet.

A szerzőről:

Philip Kindred Dick furcsa, drogos és elmebeteg szereplőkkel benépesített, szokatlan hangulatú történeteiről ismert a sci-fi olvasók között. Egyedi stílusa sok rajongót vonz és nem egy szerzőre hatással is volt és a kritikusok is elismeréssel fogadták számos írását - bizonyítja ezt egy Hugo-díj (1963 Ember a Fellegvárban), két Brit SF-díj (1967 Palmer Eldrich három stigmája, 1979 Kamera által homályosan), és egy John W. Campbell-emlékdíj (1975 Csordulj könnyem, mondta a rendőr). Jelen művét 1982-es halála előtti évben írta, a kiadást már nem érte meg.

A történetről:

A történet tulajdonképpen lényegtelen. Nem teljesen persze, de a hangsúly nem a történeten vagy a szereplőkön van, hanem azon az elmélkedésen, amit Philip K. Dick kétszáz oldalon elénk tár, amelynek során vallásról, hitről (nem összekeverendő!), létezésről és halálról elmélkedik.

Az egészet E/1-ben meséli el Angela Archer, a címszereplő Timothy Archer püspök menye, ami ha kísérletnek volt szánva, nem sikerült (egyáltalán nem érződik a karakteren, hogy nő lenne), meggyőződésem szerint viszont ez is teljesen lényegtelen. Mint ahogy minden más is a szereplőkkel kapcsolatban: egyikük sem különösebben kidolgozott, tulajdonképpen nem számít, hogy mit csinálnak, mi mozgatja őket, vagy egyáltalán kicsodák, ők is, ahogy az 1970-es évek átlagamerikai környezete is csak azért van, hogy legyen hol, és legyen kik által bemutatni az író gondolatkísérletét arról, hogy milyen az, ha valaki kézzelfogható bizonyítékot talál arra, hogy amiben eddig hitt (és itt ráadásul egy episzkopális püspökről van szó), hamis.

Timothy Archer sorsa már a könyv legelején eldőltnek látszik, ez mégsem zavaró: a következő kétszáz oldal sokkal érdekesebb annál, mint hogy ilyesmivel törődjünk: a püspök megszállott kutatása az igazság után, a szerző cseppet sem összefüggéstelen, de annál jellegzetesebb csapongása különféle vallási eszmék között és a hatalmas mennyiségű The Beatles-utalás (nem véletlen: John Lennon 1980-ban, a könyv megírása előtt egy évvel és a kerettörténet jelenében halt meg) nagyon le tudja kötni az embert. Olyannyira, hogy a címbeli dupla csavar is meglepetésként érhet - bevallom, bár számítottam ilyesmire, velem mégis így történt.

Olvasmányosabb, mint a legutóbb kiadott Az elektromos Lincoln, de nem strandkönyv: rajongóknak kötelező darab, de ezt bátran ajánlanám ismerkedő kötetnek is.

A kiadásról:

Nem tudok mit mondani: szokásos agavés könyv, a borító illeszkedik az életműsorozatba, zavaró hibát nem észleltem.

Egyebek:

Philip K. Dick

Az első kiadás (angol nyelvű)

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2011
Eredeti cím: The Transmigration of Timothy Archer
Fordító: Pék Zoltán
Oldalszám:226

A kötetért köszönet az Agave Könyvek kiadónak, a könyv már kapható.

Anthony Sheenard: Vadászat egy szimurgra

2011-06-19T16:41:00.006+02:00

A Mysterious Universe sorozat jól ismert és talán meghatározónak is nevezhető része a kortárs magyar sci-finek. Könnyű, kalandos és jól megírt történetek általában, valahonnan a többé-kevésbé távoli, tarka jövőből, semmi különösebben magasröptű gondolat, de szórakoztatóak (és végső soron ez az irodalom egyik legfontosabb szerepe vagy mi). Utoljára tavaly októberben adták ki A Démoncsászár fejvadászait Dave Howard (Mészáros László) tollából, a héten pedig a sorozat egyik ötletgazdája, Anhony Sheenard (Szélesi Sándor) szokásos hőse, York Ketchikan következő kalandja jelent meg, melynek címe és központi eleme a Vadászat egy szimurgra.

A szerzőről:
Szélesi Sándor húsznál is több regényt, háromszor ennyi novellát és sorozatok, filmek forgatókönyveit is jegyzi. 2007-ben Európa legjobb sci.fi írójának választották, de a fantasy sem áll tőle távol. Amúgy meg bölcsész végzettségű (történész), ami kifejezetten jó dolog a sok természettudós hátterű sci-fi szerző között.

A történetről:
York Ketchikan az Ellopni egy Chagallt c. kötetben önhibáján kívül feldúlta a Conques bolygót, majd amolyan bónusz-ajándéknak kapott egy időutazást, most pedig először is egy saját hajót szeretne, hogy kötöttségek és körözések nélkül közlekedhessen a galaxisban, de hát tudjuk, hogy kiről van szó: Ketchikan neve és a nyugalom ritkán fér meg egy mondatban. Hiába van az embernek pénze rogyásig, azért egy hercegi luxusjachtot féláron megkapni csábító, kiváltképp, ha a kedvezmény feltétele mindössze a nevezés egy képzeletbeli lény, a szimurg elejtéséért folytatott vadászatra, melyet hétévente rendeznek meg a Verenalison.
A hangvétel néhol kicsit komolyabbra sikerült, főleg az első fejezet volt valahogy szokatlan az előzményekhez képest, de aztán hamar beindult az egész: tarka világ, akció, humor, kulturális utalások és némi kikacsintás a magyar netes SF közösségre. Ketchikan karaktere valamelyest árnyalódik, már amennyiben a korábban csak emlegetett hivatásos túszi múltnak itt egy-két szelete ténylegesen is megvillan, no meg a más történetekből már ismert realitásváltás jelensége is itt jelenik meg időrendben először.
Azt nem tudom, hogy önálló regénynek mennyire működne (spoiler nélkül: talán riasztó lehet a random ötletek mennyisége a szent helyeken, vagy az egyébként kifejezetten stílusos túllőtt-realitásváltós rész), de egy sorozat sokadiknak megjelent részeként teljesen rendben van a kötet.

A kiadásról:
Keményfedél, nem hófehér és enyhén érdes, de hajlékony lapok, elgépelés vagy hasonló hiba talán ha kettő-három volt a könyvben (párbeszédben gondolatjel kimaradása pl.). Összességében kellemes, azt viszont szögezzük le, hogy az oldalanként tíz forint még akkor is drága, ha a többi kiadó is elszállt az árakkal.

Egyebek:

Fülszöveg:

Miután York Ketchikan visszatér a huszadik századi Wormsbe tett időutazásáról a harmincadik századba, úgy dönt, vesz magának egy űrhajót. Unja már az ellene kiadott körözések és fejvadászok miatt kitörő balhékat, és szeretné elkerülni a felesleges bonyodalmakat az űrreptereken. Ám a kereskedő, akinél kinéz egy neki való luxusjachtot, visszautasíthatatlan ajánlattal áll elő: ha elejt egy szimurgot a Verenalis nevű bolygón, akkor ingyen megkapja az űrhajót. Ha nem sikerül levadásznia a teremtményt, akkor is csupán a vételár felét kell kifizetnie.

York könnyű kalandra számít, tekintve, hogy a szimurg csupán egy képzeletbeli lény. Az ardon szerzetesek ugyan hétezer éve rendeznek szimurg-vadászatokat, de még soha, senkinek sem sikerült megpillantania, vagy elejtenie egyetlen efféle bestiát sem. Vadászok, kalandorok, kalózok erednek a mitikus állat nyomába, és igyekezetüket látva York mégiscsak úgy dönt, komolyan veszi a feladatot – így is jól szórakozhat. Tetteinek következtében persze hamarosan nagyon sokan megharagszanak rá, s igyekeznek kiiktatni a valóságból – amit York Ketchikan nem hagyhat válasz nélkül…

Anthony Sheenard, aki 2007-ben Koppenhágában megkapta az Európai SF Társaság Best Author díját, öt év elteltével újabb kalandra küldi a Mysterious Universe világának legendás főhősét. York Ketchikan több ezer fényévnyire a Földtől ismét belemerül a harmincadik század zűrzavarába, hogy a maga kissé őrült módján elkenje a rosszfiúk száját és megmentse a rászorulókat – vagy legalábbis valami hasonlót tegyen.

Itt kezdődött és ez lett a vége (Sheenard blogja)
MU a Facebookon
Szimurg (és a harcosai)

Kiadó: Tuan Kiadó

Kiadási év: 2011

Eredeti cím: -

Fordító: -

Oldalszám: 306

Tim Powers: Ismeretlen vizeken

2011-06-08T20:14:00.007+02:00

A kalózirodalomnak nincs túl nagy hagyománya egy ilyen szárazföldi országban, mint a miénk, elsősorban ezért is lettem kíváncsi rá, hogy mit is tudnak a kortárs külföldiek. Korábban csak J. F. Coopertől olvastam A vörös kalózt, Illetve Rónaszegi Miklós A királynő kalóza c. művét, de egyik sem volt az igazi (Dékány András tengerészregényei akkor már lényegesen közelebb álltak hozzám ifjúkoromban, de azok nem kalózosak). Persze hallgatok Alestormot és láttam az eddigi három A Karib-tenger kalózai filmet is, meg kipróbáltam a fészbúk kalózangol verzióját (a The Pirate Bay oldalt most inkább ne keverjük ide :D), de kalózkultúra terén még mindig hiányos a műveltségem.

Szóval kapóra jött, hogy a közelgő negyedik rumvedelős-kardozós-dzsonideppes komédia forgatókönyvírója fantáziátlan volt és egy már megírt regényt vett alapul, a film reklámértékén felbuzdulva pedig egy hazai kiadó ráállt a témára és lefordíttatta Tim Powers művét, az Ismeretlen vizeken-t.

A szerzőről:

Tim Powers 1952 február 29-én (!) született és állítólag ő találta ki a steampunkot, ráadásul Philip K. Dick VALIS c. regényébe is beleírta. Komoly...

Írt egy pár regényt mindenféle vegyes témában, történelmi fantasytől posztapokaliptikus sztorin át misztikus kémtörténetig, jelentős részük nem lett túl sikeres, de a jobbak a jelen könyv hátuljában található infók szerint hamarosan magyarul is megjelennek.

A történetről:

Kalózok, rum, szerelem és vudu mágia a fő mozgatórugói Tim Powers először 1987-ben megjelent történetének, vegyítve némi összeesküvéssel és valós történelmi szereplőkkel, valahol a karibi szigetvilágban. A Publishers Weekly szerint ezek valószerűtlen elemek - ők biztos több kalózregényt olvastak nálam, mindenesetre én nem lepődtem meg különösebben, eleve valami érdekes és pörgős dologra számítottam.

Az eleinte John Chandagnac, később már Sanda Jack (a fülszövegben Jack Shandy maradt...) névre hallgató főszereplőnk meglepően rövid idő alatt annyit tapasztal a kalózok világából, amennyit sok kampókezű tengeri haramia egész életében nem, és elég jól megállja a helyét. Kalózok közé kerül, rászokik a rumra, vudu varázslatok történne körülötte és szerelmes is lesz, a gond csak az, hogy a lányt már mások is kiszemelték és meglehetősen aljas célra. Így hát kénytelen alkalmazkodni a körülményekhez, részt venni az Ifjúság Forrása felkutatásában és szembenézni Feketeszakállal, a híres-hírhedt kalózzal és élőhalott kompániájával is.

Hajócsaták, rum, zombik, rum, kardpárbajok, rum, mágia és rum - akcióból és alkoholból nincs hiány, viszont a közepe táján kissé kaotikussá válik a történet és furcsa ugrások is vannak benne, amitől még értelmezhető ugyan, de nem gördülékenyen szórakoztató, illetve a szerzőre egyértelműen túl nagy hatással volt Freud. Néhány poén pedig kulturális különbségek miatt nem üt akkorát, amekkorát az író szándéka szerint kellene, de az Ismeretlen vizeken összességében véve elég jó olvasmány.

A kiadásról:

A kezembe fogva elsőként az tűnt föl, hogy a borító szokatlanul vékony. Tudom, hogy ez szőrszálhasogatásnak tűnhet, de azért a fizikai érzet is számít egy könyv esetén, nem csak a tartalom, ez pedig elég fura így, sokkal hajlékonyabb, mint a polcomon lévő kéttucat másik Metropolis Media kiadványé. A dizájn viszont kifejezetten jó lett.

Egyebek:

könyvtrailer

filmtrailer

kalózmetál

Tim Powers a Wikipédián
Feltárják és konzerválják Feketeszakáll hajóját (2006-os cikkek), a horgonyát is felszínre hozták (2009), de lehet, hogy mégsem (2011).

Feketeszakáll egy 1736 körüli ábrázoláson

Kiadó: Metropolis Media
Kiadási év: 2011
Eredeti cím: On Stranger Tides
Fordító: Tamás Gábor
Oldalszám: 398

Izing Róbert: Támadás az űrből! - A nagy budapesti ufóinvázió

2011-05-29T12:24:00.003+02:00

"Támadás az űrből! - A nagy budapesti ufóinvázió" Egy könyv ilyen címmel és borítóval, 2011-ben? Ez vagy valami vicc, vagy olyan dolog, amit alaposabban szemügyre kell venni.

Az Agave Könyvek könyvheti újdonsága sci-fi ponyva a kifejezés legnemesebb értelmében: komolyan nem igazán vehető, de annál szórakoztatóbb és pörgősebb történet, ami a vége felé némi tanulságot is tartogat. Munkában vagy vizsgaidőszakban megfáradt agyaknak kiválóan pihentető olvasmány Izing Róbert retro-scifije, csapjatok le rá június 2-6. között a Könyvhéten az Agave standjánál, vagy találkozzatok személyesen a szerzővel a könyv bemutatóján, május 31-én.

A szerzőről:

Izing Róbert 35 éves, két újságíró-diplomája van és televíziós műsorszerkesztőként dolgozik. Társrendezőként két dokumentumfilmet készített Tibetről, illetve tavaly a dalai láma látogatásának sajtóreferense volt és már írja a következő regényét.

A történetről:

A függetlenség napja és a KEEC - A nagy világ-regatta a két mű, ami elsőre beugrott a sztorival kapcsolatban, de ezeken kívül még egy halom klasszikus sci-fi, főleg filmek hatása érhető tetten a regényben, részben építőelemként, részben kikacsintás formájában. Izing ötven év késéssel, de megteremtette azt, ami a magyar sci-fiből eddig hiányzott: színvonalas ponyva, aminek a szórakoztatás a célja és ennél nem is igen akar többet.

2015-ben bolygónk ufótámadás célpontjává válik - a kis, szürke lények (!) repülő csészealjaikon (!) hol máshol csaphatnának le, mint az Amerikai Egyesült Államokban? Csak egy dolgot néztek be a telepatikusan kommunikáló (!), rovarszerű társadalomban élő (!) jószágok: mégpedig azt, hogy egy kis, közép-európai ország hozzájuk hasonlóan fejlett technológiával rendelkezik. Egy titkos alföldi kutatóbázison ugyanis már régóta dolgoznak olyan űrhajókon, melyek segítségével könnyedén föl lehet venni a harcot az idegenekkel. Mialatt a Pumi egység öt fegyelmezetlen pilótája ha nem is magyar égen, hanem az USA fölött, de magyar ufóval lövi az ellent, országunk pillanatokon belül a világ figyelmének középpontjába kerül, de sajnos az emberiséget elpusztítani kívánó földönkívüli flotta vezetőjének érdeklődését is fölkeltik. Az eredmény pedig nem más, mint a nagy budapesti ufóinvázió.

A regény persze nem pusztán a klasszikus ufóinváziós történetek magyar utánzata, az kevés lenne. Egyszerre paródia és tisztelgés, rajongói munka és olyan írás, amiből hiányzik az elsőkönyves szerzők sok hibája, egy könyv, ami új színt hoz a magyar fantasztikus irodalmi palettára. Biztos vagyok benne, hogy (a hozzám hasonlóan) a komolyabb sci-fiket kedvelők gyanakvással fogadják a könyvet, nekik üzenem, hogy engem már az elején meggyőzött és végig szórakoztatott.

A kiadásról:

Agave puhafedeles formátum, figyelemfelkeltően retro borító (tömegközlekedési járműveken kicsit furán éreztem magam vele), mást nem igazán tudok írni róla.

Egyebek:

Könyvtrailer (nekem nem tetszik, de azért van ilyen is)

Teljes borító a történetben nem szereplő robottal...

...ami innen lehet ismerős.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2011
Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám: 318

A kötetért köszönet az Agave Könyvek kiadónak, itt vehetitek meg, ha a Könyvhétről lemaradnátok.

Andrzej Sapkowski: Vaják - Az utolsó kívánság

2011-05-26T22:07:00.004+02:00

Amióta 2007-ben megjelent a The Witcher c. számítógépes játék és megtudtam, hogy az eredetije egy lengyel fantasy-novellasorozat egy bizonyos Andrzej Sapkowski tollából, folyamatosan ~~szidtam a magyar kiadókat, hogy hogy lehetnek ilyen hülyék, hogy nem fordítják le és jelentetik meg~~ reménykedtem benne, hogy talán egyszer magyarul is olvasható lesz a Ríviai Geralt, a fantasy, a szláv mitológia, a kocsmafilozófia, akasztófahumor és ~~egyéb összetett szavak~~ különféle nők meg lények változatos elegyéből álló világban kóborló mutáns szörnyvadász, vagyis az egészen jól sikerült hivatalos magyar fordításban vaják története.

Nos, erre múlt hétig kellett várni.

A szerzőről:

Andrzej Sapkowski június 21-én fogja ünnepelni a hatvanharmadik születésnapját (simán feleennyi idősnek hittem, de ezt már George R. R. Martin esetében is benéztem). Közgazdásznak indult, aztán szerencsére fantasyírásra adta a fejét: az első novella Geraltról 1986-ban jelent meg a lengyel Fantastyka magazin oldalain, meglehetős sikert aratva, csakúgy, mint négy évvel később első kötete, a Wiedźmin (Vaják), melyből tévésorozat is készült. Jelen kötet megjelenés szerint a harmadik, de angol nyelven is ezt adták ki először.

A történetről:

Ríviai Geralt annak ellenére, hogy bizonyos hasonlóságokat mutat Solomon Kane karakterével, meglehetősen egyedi főszereplő. Célzott beavatkozásokkal kiváló harcossá, szörnyvadásszá tett mutáns egy olyan világban, ahol egymás közelében élnek ugyan emberek, elfek, törpök és egy elejtett mondat szerint még félszerzetek is előfordulnak, de a legkevésbé sem szívlelhetik egymást - az emberek különösen utálják általában a "másfajúakat" (és Geraltunk sem tekinthető egészen embernek), akik hasonló lenézéssel és sértő magatartással reagálnak legtöbbször. Bizonyos helyeken tisztelik, máshol félnek tőle vagy belekötnek, ráadásul egyre kevésbé van szükség a magafajtákra: az elmúlt évszázadok során a legtöbb valamirevaló szörnyet kipusztították az emberek közelében. Ezek a körülmények alakították sajátos életfilozófiáját és humorát, a szerző szemmel láthatóan alaposan kidolgozta a karaktert és ezzel kiemelte az egyszerű fantasyhősök sorából, mint ahogy többi szereplő is tartogat meglepetéseket és más fantasykhez képest szokatlan mélységeket, még ha nem is mind alaposan kidolgozott. Ugyanezt megtette a világgal is: a már unalmassá váló germán mitológia helyére itt értelemszerűen a szláv lép. Strigákkal (emlékszünk a játék bevezető videójára?), ruszalkákkal, kikimórákkal, és egyéb, néha egészen meglepő lényekkel, illetve kiválóan alkalmazott népmesei szabályokkal.

A hat novella és a hétrészes kerettörténet lényege korántsem a céltalan kaszabolás, mint amit az ember várhatna egy ilyen címszereplő esetén: sokkal nagyobb hangsúly van magán a történeten, a világon és a karaktereken, mintsem az akción, és ezek a legjobb kortárs fantasyírók: Steven Erikson, George R. R. Martin, Terry Pratchett, Szergej Lukjanyenko és talán Brandon Sanderson közé emeli Andrzej Sapkowskit, tehát nem akármilyen könyvről van szó. Megérte ~~kilenc~~ négy évet várni.

A kiadásról:

Ha nem a játékból vett grafika díszítené a borítót, hanem mondjuk az egyik angol kiadáson vagy akár a játék dobozán is látható farkasfej, szinte tökéletes lenne. Néhány elgépelés sajnos akad, de a fordítás nagyon jó.

Egyebek:

Egy lengyel kiadás

Egy angol kiadás

A tévésorozat DVD-változata

A játék

A Q-workshop legújabb kockája a témában

Adatbázis a Vaják sorozat világához (elsősorban a játékhoz)

Kiadó: PlayON!
Kiadási év: 2011
Eredeti cím: Ostatnie życzenie

Fordító: Szathmáry-Kellermann Viktória

Oldalszám: 287

David McCandless: Az információ gyönyörű - Infografika

2011-05-08T18:19:00.002+02:00

Szeretnéd tudni, hogy mennyi széndioxid jut a légkörbe egy tonna disznóhús előállítása során?* Elgondolkoztál már azon, hogy Izlandon, Csehországban, Vietnamban vagy Kubában magasabb-e az ateisták aránya?** Nem tudod, hogy mi az a Caffé Breve?*** Foglalkoztat, hogy mivel harmonizál az édeskömény?**** Mit hallgatnak legtöbben a last.fm-en?***** A facebookos statsztikák alapján az év melyik időszakában leggyakoribbak a szakítások?****** Ha nem, az sem gond, ebben a könyvben sokkal több téma felbukkan, mint amennyi beleférne egy blogbejegyzésbe és a világ iránt minimálisan érdeklődő olvasó egészen biztosan talál benne érdekes dolgokat.

Először csak egy gyors megnézésre került a kezembe David McCandless könyve, Az információ gyönyörű, aztán pár héttel később megnyertem a kiadótól, azóta véletlenszerűen belelapozgatok időnként, egyben végigolvasni nem annyira jó.

A szerzőről:

David McCandless újságokba és magazinokba ír, emellett dizájner is, ebben a könyvben e két szakterületet ötvözte meglehetős sikerrel.

Arcszőrzet és áldozatok (via)

A tartalomról:

Színes ábrák, grafikonok, statisztikák, táblázatok, grafikák, számok és szövegek kis túlzással szinte bármiről, ami felmerülhet témaként. Elsősorban szociológiai jellegű persze, de nagy mennyiségben tartalmaz mást is, legyen az környezetvédelem, zene, gasztronómia vagy alakváltó gyíkemberek. Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki találkozott már továbbküldős mailekben vagy fészbúkra jópofa (jópofának szánt) blogokról belinkelve infografikákkal, de ha mégsem, akkor katt ide és ha tetszik, a könyvbe is érdemes belenézni. Nem csak kockáknak ajánlott, bölcsész létemre is élveztem (gyanítom, hogy jobban, mint az előbbiek - éljenek a sztereotípiák ;))

Észak-Korea infografikán (via)

A kiadásról:

Igényes kötet, a kiadó teljesen jól átgondolta, hogy az ilyen könyvet lapozgatni fogják, kihajtani és beszélgetni fölötte, úgyhogy a kötés elég strapabíró és nem túl szoros, és a borító is félkemény. Kívül-belül színes és csupa ábra, ez magyarázhatja a borsos árat, de szerencsére akcióban vagy nyereményjátékban is hozzá lehet jutni.

Én azért maradok a papírkönyveknél... (via)

Egybek:

A szerzőnek van weboldala

és a fészbúkon is megtalálható

Az infografikák infografikája (via)

Kiadó: Typotex

Kiadási év: 2010

Eredeti cím: Information is Beautiful

Fordító: Rozsnyói Pál

Oldalszám: 256

* 11 tonna

** Kuba < Izland < Csehország < Vietnam

*** 1 rész eszpresszó-kávé, másfél rész gőzölt tej+tejszín, fél rész tejhab

**** balzsamecet, csirke, étcsokoládé, zöldbab, kecskesajt, fehérhúsú hal, méz, félzsíros sajt, gomba, narancs, borsó, sovány sajt, rizs, spenót, szőlő

***** Coldplayt

****** karácsony után

Robert Jordan: A világ szeme 1-2.

2011-05-06T13:18:00.000+02:00

Kíváncsi voltam egy ideje, hogy mitől olyan népszerű író Robert Jordan, mert az eddig olvasott egyetlen kisregény nem volt túl meggyőző. Még április elején kezdtem el olvasni A világ szeme első kötetét, most már a A nagy hajtóvadászat (a sorozat második része) második köteténél járok és egyre jobban tetszik a sztori és a világ.

A szerzőről:

Robert Jordan valódi neve James Oliver Rigney és állítólag négy éves korában tanult meg olvasni (ha csak ez kell hozzá, még a végén belőlem is világhírű író lesz). Eredetileg fizikus (mégsem sci-fit írt), Az Idő Kereke sorozatból huszonkét kötetet írt meg, az utolsó hármat 2007-ben bekövetkezett halála miatt Brandon Sanderson, szintén ígéretes fantasyíró fejezi be Robert Jordan vázlatai alapján.

A történetről:

A világ szeme a sorozat első része, ebből adódóan néhol kissé nehezen gördül és sok az észrevehető áthallás más művekből. Az elején nagyon zavart, hogy szinte olyan volt a könyv, mint ha egy Tolkien-művet ollózott volna össze a szerző, itt-ott kiegészítve a saját ötleteivel és a nagyon egyértelmű dolgokat enyhén átalakította, aztán megjelentek a mi világunkból vett ötletek, mint például a trallok törzsek nevei, és úgy voltam vele, hogy ha ez ilyen gáz, akkor hagyom a fenébe az egészet.

Aztán mégsem hagytam, ami szerencse, mert később ezek kikoptak, vagy legalábbis kevesebbet szerepeltek, Robert Jordan rátalált a saját írói hangjára és a második kötet végére már egészen egyedi volt a világ és kezdett formát ölteni a történet. Kellemes változatosság továbbá, hogy bár időnként sablonokat alkalmazott, azokat megvariálta úgy, hogy teljesen más lett egy szituáció kimenetele, mint amire a sablon alapján számítottam volna, és ettől sokkal élvezetesebb volt olvasni a könyveket.

A történet egy kis, periférikus elhelyezkedésű falucskában indul, ahol minden békés, kellemes és mindent áthat a közelgő ünnepség hangulata, aztán a dolgok sajnos nagyon hamar rosszra fordulnak, a főszereplő három fiú pedig olyan helyzetben találja magát, amire még gondolni sem mertek.

A karakterek viszonylag jól megírtak, a főszereplőkről már az elején megtudunk minden lényegeset és később őket követve bontakozik ki a történet és alakulnak ebből adódóan maguk is. A mellékszereplők, vagy legalábbis kevésbé fő szereplők szintén életszerűek és a korai cselekvéseik is összhangban vannak azzal, amit később megtudunk róluk. A világban ugyan tényleg zavaró néhány név és más áthallás, de ahogy alakul a történet, egyre több minden bontakozik ki és azok egyre egyedibbek, vagy legalábbis egyre jobban megírtak. A mágia itt is eltér attól, mint amivel más nagyobb fantasytörténetekben találkozhat az olvasó, a világ ciklikussága pedig egészen érdekes ötlet - a történelem tényleg ismétli önmagát, ahogy az Idő Kereke forog.

Egyebek:

Robert Jordan (angol Wikipedia)

Robert Jordan (magyar Wikipédia)

Az Idő Kereke (angol Wikipedia)

Az Idő Kereke (moly.hu sorozatpolc)

A világ szeme (angol Wikipédia)

Térkép a sorozat világához

A Blind Guardian "Wheel of Time" c. száma:

Kiadó: Beholder

Kiadási év: 1998/2005/2007

Eredeti cím: The Wheel of Time - The Eye of the World

Fordító: Dr. Würth Attila

Oldalszám: 368/464

A. E. van Vogt: A nulla-A világa

2011-04-03T12:57:00.000+02:00

Valahol olvastam Philip K. Dick egy olyan megjegyzését, hogy az első regényei megírásakor nagy hatással volt rá A. E. van Vogt, olyannyira, hogy a történetei szerkezeti felépítését vette alapul pár korai munkájához. Ezzel felkeltette a kíváncsiságomat és szerencsére jelent is meg magyarul műve, két évvel ezelőtt, az Agave gondozásában.

Az már csak most, a bejegyzés írása közbeni keresgélés során derült ki, hogy pont A nulla-A világa tette P. K. D.-re a legnagyobb benyomást...

A szerzőről:

Alfred Elton van Vogt (1912-2000) jellegzetes és népszerű alakja volt a sci-fi aranykoraként emlegetett, huszadik század közepi időszaknak. Holland származású, de Kanadában nőtt föl és a második világháború vége felé Hollywoodba költözött. Eleinte novellákat publikált, 1941 óta hivatásos íróként működött. A nulla-A világa 1945-ben folytatásokban, 1948-ban pedig könyvalakban jelent meg.

A történetről:

Hatvanhat évvel ezelőtti munkáról van szó, ebből adódóan a technikai és tudományos részletek meglehetősen elavultak, a történet viszont bőven elegendő ahhoz, hogy ne ezen mosolyogjunk és/vagy bosszankodjunk olvasás közben.

2650-re a Földön elterjedt a nulla-A, vagyis nem arisztotelészi logikára épülő gondolkodás és társadalmi rendszer. A nulla-A szellemben felnőttek számára egy állítás nem pusztán igaz vagy hamis (mint ahogy a történetben igen gyakran felbukkanó hazugságvizsgálók jelzik), hanem ennél több logikai értéke lehet. Ez a gyakorlatban nagyjából úgy nyilvánul meg, hogy alaposabban és pontosabban képesek elemezni helyzeteket, valamint a nulla-A tréningnek köszönhetően önmagukat is jobban uralják.

Főszereplőnk, Gilbert Gosseyn is képzett nulla-A, így elég jó esélyekkel indul a Játékok Gépezete megmérettetésén, mely szerkezet teszteli a hozzá forduló embereket és képességeiknek megfelelő tisztséget ad nekik az emberiség hierarchiájában. A legjobbak, az évenkénti játékok nyerteseire pedig a Vénusz hatalmas esőerdeinek utópisztikusan ideális társadalma vár. Gosseyn nagy reményekkel bele is vág a megmérettetésbe, azonban már a tizenegyedik oldalon kiderül, hogy valami nem stimmel az emlékeivel, valamint "egyedi erő aurája veszi körül". Ahogy bárki más is tenné, megpróbálja kideríteni, hogy kicsoda is valójában, identitása helyett viszont egy hatalmas összeesküvést talál, melyben neki és a saját maga számára is ismeretlen képességeinek is igen fontos szerepet szántak, az eleinte lényegtelennek tűnő események jelentősége pedig drámaian megnő.

Eleinte olvasóként is elveszettnek éreztem magam az ismeretlen világban, aztán ahogy kezdett kibontakozni a történet és egyre több dologra derült fény, még kevésbé tudtam, hogy mi a helyzet. A. E. van Vogt ugyanis szereti az olyan típusú csavarokat, melyeket leginkább Philip K. Dick könyveiből ismerhet a magyar közönség. A végére viszont már összeáll a kép, és ha az ember arra gondol, hogy a szerző nem másokhoz hasonló sablonokat használt, hanem éppenséggel ő készítette azokat, bátran nevezhetjük érdekfeszítőnek és jó regénynek A nulla-A világát.

A kiadásról:

Az Agave "sci-fi klasszikusok" sorozata eddig két kötetet számlál (a másik Roger Zelazny tollából A Fény Ura), az egységesnek szánt dizájn érezhető. Formátumra a szokásos, az ára viszont egy kicsit borsosnak tűnik egy 178 oldalas könyvhöz képest (2480,-). Remélem belátható időn belül jönnek a további "klasszikus" kötetek is :)

Egyebek:

A. E. van Vogt a Wikipédián

Az első kiadás borítója

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2009

Eredeti cím: The World of Null-A

Fordító: Pék Zoltán

Oldalszám: 178

A kötetért köszönet az Agave Könyvek kiadónak!

Lengyel József: Keresem Kína közepét

2011-03-28T16:46:00.003+02:00

Kezdem úgy érezni, hogy az előző rendszerben csak Kínáról legalább annyi útleírás jelent meg, mint minden más vidékről. Ezekkel általában ugyanaz a probléma: telenyomták őket a marxista ideológiához és történetíráshoz szorosan hozzátartozó, ma viszont már enyhén szólva is nevetségesnek ható kifejezésekkel, illetve Kína olyan ütemben változott és változik, hogy ezek a sok évtizeddel ezelőtti élménybeszámolók legföljebb kortörténeti dokumentumként számítanak, de még annak sem mindig túl jók. Lengyel József alliteráló című könyve viszont pont egy elég érdekes időszakban, egészen konkrétan 1960-ban keletkezett, még az 1966-ban kezdődött és "kulturális forradalom" néven elhíresült ostoba rombolás előtt, de már a hasonlóan... mondjuk így: érdekes "nagy ugrás" megindítása után.

A szerzőről:

Lengyel József már a Tanácsköztársaság idején vörös körökben újságíróskodott, volt osztrák szociáldemokrata újságíró, élt Moszkvában, később megjárta Szibériát (értsd: száműzték, de túlélte és rehabilitálása után visszatért), majd Budapesten folytatta irodalmi munkásságát. Ilyen előélettel nem csoda, hogy őt választották ki, hogy a Magyar Írók Szövetsége őt küldte a népi Kínába, hogy az ottani írókkal találkozzon. Mindazonáltal javára szól, hogy a kötelező sablonszövegeken túl érdekes és meglepően objektívnek tűnő dolgokat is leírt.

A tartalomról:

Lengyel József 1960 nyarán töltött két hónapot Kínában, ahol akkor történelmi jelentőségű változások zajlottak és szerencsésen meg tudott figyelni és leírni olyan dolgokat, illetve olyan dolgok együttélését, amitől jelen munka szokatlanul érdekesre sikeredett, legalábbis így, ötven év távlatából nézve. Volt akkora szerencséje, hogy végigmutogatták neki a fontosabbnak gondolt helyszíneket: Látott még népi kohókat, melyek Mao Ce-tung elmebeteg ötletének voltak a maradványai*, népi kommunákat**, viszont volt hagyományos kínai operaelőadáson, találkozott klasszikus stílusban alkotó kínai festőkkel és tradicionális orvoslással gyógyító orvosokkal, de még buddhista szerzetesekkel is. Tíz évvel később már nem lett volna ilyesmire lehetősége azért...

Persze kötelező szidni a burzsuj nyugatot, az elnyomó Kuomintangot (na mert a komcsi párt az mi?), az ENSZ-t, melynek akkor még nem volt tagja a szárazföldi Kína, csak Tajvan, és dicsőíteni a népi Kína hatalmas haladását és persze elhallgatni a neccesebb részleteket. Ez kortünet, mint ahogy a számok iránti mániákus megszállottság (még jó, hogy néha közli a szerző, hogy ez épp hiányzik a jegyzetei közül vagy nem tartja fontosnak leírni azt, ami nem lenne olyan dicsőséges), de ha ezzel megbirkózunk, a többi már tényleg érdekes olvasmány.

* Az volt a cél, hogy lenyomják Angliát acéltermelésben, ezért kihirdették, hogy mostantól mindenkinek kötelessége acélt olvasztani. Szépen el is szaporodtak a minikohók, iskolák és házak udvarain, ucasarkokon, kb. mindenhol ott füstöltek - és a jó kínaiak minden fémet beleszórtak a népi kohókba, amit csak össze tudtak szedni. Ajtókilincset, evőeszközt, ékszert, fegyvert, szerszámot, mindent. Használható fém persze értelemszerűen nem keletkezett, de az eredményt persze acélként számolták el a statisztikákban. Aztán értelmesebb emberek kerültek hatalomra a párton belül és abbahagyatták ezt a marhaságot, de akkor már kicsit késő volt.

** Bizonyos területi egységenként pár tízezer embert összeszerveztek egy kommunába, ahol közös volt minden és nem volt magántulajdon, naponta kétszer kapott mindenki ugyanannyit és ugyanazt enni nagy csarnokokban, aztán néztek, hogy bebukott a dolog. Ekkor viszont még minden virágzott, legalábbis amit a szerzőnek megmutattak belőle.

A kiadásról:

Negyvennyolc évet kibírt egész jó állapotban, valószínűleg amiatt, hogy a Szegedi Tudmányegyetem "Tudom. Szocializmus" tanszékének könyvtára, ahova 1986-ban került be ez a konkrét kötet, nem volt igazán látogatott hely. Fekete-fehér képmellékletek is helyet kaptak, ebből azért lehetett volna több is.

Egyebek:

A könyv onlájn verziója a Terebess Ázsia E-Tárban

A Kínai Népköztársaság hiteles története*

KínaWiki

Lengyel József

A Kínai Népköztársaság nagykövetsége

__
* Jelen bejegyzés írásakor így néz ki:

Kínai Népköztársaság [szerkesztés] Ez a szakasz egyelőre erősen hiányos. Segíts te is a kibővítésében!

Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó
Kiadási év: 1963
Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám: 180 (+képek)

__

Megjegyzés: a népi kohókra és kommunákra vonatkozó információk alapjául az ELTE BTK-n, a 2010/11-es tanév második félévében zajló "Kelet történelme 2." című kurzus Kínáról szóló előadásai szolgáltak.

Boglár Lajos (ford.): Eldorádó - Perui ősmondák (Az inka birodalmának mondáiból)

2011-03-27T11:17:00.001+02:00

Kicsit sajnáltam, hogy nem a két hete lezajlott Holnemvolt Fesztivál előtt olvastam a könyvet, de így utólag kiderült, hogy teljesen fölösleges lett volna: az ott fellépő perui mesemondó, César "El Wayqui" Villegas ugyanis teljesen más jellegű történeteket mesélt. Mindazonáltal érdekel Dél-Amerika, viszont sajnos nem tudok túl sokat a bolygónak azon részéről, így hát adott volt, hogy Boglár Lajos Eldorádóját is elolvassam - írni viszont messze nem vagyok képes annyit róla, mint azt egy ázsiai mesegyűjtemény esetében tenném.

A szerzőről:

Az utószót és a jegyzeteket író, illetve a meséket válogató és fordító Boglár Lajos kulturális antropológus, elsősorban Dél-Amerikában kutatott.

A tartalomról:

Perui inka és csibcsa mesékből olvashatunk válogatást a kötetben. Teremtésmondák, eredetmítoszok, istenek, hősök és valaha volt óriások történeteibe kapunk bepillantást, melyek birodalmak bukását élték túl és a spanyol pusztítás ellenére is fönnmaradtak - még ha csak romokban, ahogy Boglár Lajos írja az utószóban.

A témából adódik, hogy meglehetősen tömörek a mesék és mivel az adott kultúrkörben élő, de legalábbis azt ismerő emberhez szólnak, európaiként nem nyújtanak akkora élményt, vagy legalábbis több hátralapozásra, keresgélésre és gondolkodásra van szükség olvasás közben, illetve meggyőződésem, hogy egy értő mesemondó előadásában is messze többet nyújtanának annál, mint így, leírt és itt-ott töredékesnek ható formában. A legtöbb mese felvillantott kép a világ és az emberek teremtéséről, a miénket megelőző emberiség (gyakran óriások) pusztulásáról, különleges természeti jelenségekről (vulkánok, napfogyatkozás, vízözön), motívumok a hétköznapi-, szakrális- és hadiéletből, időnként állatok is megjelennek. Érdekes válogatás, de nem kiemelkedő, sajnos tényleg elég "romosak" a mesék - a népmesék és/vagy Dél-Amerika iránt érdeklődőknek azért persze ajánlott.

A kiadásról:

A Népek meséi sorozat tipikusan olyan, amit szeretnék begyűjteni, de nehézségekbe ütközik bizonyos részek beszerzése, a többit pedig az esetek nagy részében meglehetősen elszállt áron kínálják, aki viszont hozzájut, bízhat benne, hogy az unokái is lapozgathatják, elég strapabíró példánynak tűnik a könyvtári megerősítéstől eltekintve is, formátumát tekintve kézreálló; Loránt Lilla illusztrációi is általában érdekesek.

Egyebek:

Egy kiváló perui mesemondó

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 1967

Eredeti cím: -

Fordító: Boglár Lajos

Oldalszám: 179

Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika

2011-03-25T19:39:00.000+01:00

Alternatív történelmi regényt írni egyszerre nehéz és könnyű feladat. Egyfelől nehéz, mert hatalmas háttértudás szükséges hozzá, ha az ember olyasmit akar összehozni, mint A rizs és a só évei Kim Stanley Robinsontól; másfelől talán könnyű, ha valaki kisebb léptékben dolgozik, nem távolodik el annyira a közelmúlt valós eseményeitől és így hagyja kibontakozni szerzői fantáziáját, mint Trenka Csaba Gábor az Egyenlítői Magyar Afrika című regényében, ahol szocialista helyett fasiszta diktatúra van a világ kilátástalanabbik felén, Afrikában pedig magyar gyarmat.

A szerzőről:

Trenka Csaba Gábor magyar-történelem szakon végzett, forgatókönyvíró és egyéb, filmkészítéssel kapcsolatos dolgokkal is foglalkozott, ez az első regénye (1990-ben jelent meg először).

A tartalomról:

Fülszövegben a háttér (nincs is jobban kibontva), nagyjából annyi a lényeg, hogy a fasiszták legyőzték a kommunistákat és békét kötöttek a maradék szövetségesekkel, Magyarország pedig gyarmathoz jutott Nyugat-Afrikában, a Guineai-öböl partján. Az Egyenlítői Magyar Afrika fővárosában, Hungarovillben született a regény főszereplője, igazi gyarmati magyarként, meglehetősen zavaros családi környezetbe. Ő Lajtai Gábor, akinek ifjúkorát követi a regény a bennszülött óvodában játszadozástól küzdelmes iskolaévein át egészen addig, amíg ki nem jut a fasiszta világból oda, amit jobbnak feltételez. Hányattatott, viszontagságokkal és negatív élményekkel teli életszeletről olvashatunk, melyben sajátosan magányos a főszereplő és bár alkalmazkodik a kommunizmus-szocializmus évtizedeinek leírásához kísértetiesen hasonló, csak vörös csillag helyett horogkeresztet lobogtató, Sztálin helyett Hitlert dicsőítő körülményekhez, mégis ettől eltérő, egyszerre idealista és önző értékrendnek próbál megfelelni kamaszos lendülettel és több-kevesebb sikerrel. Nincsenek nagy álmai, nem akarja megváltoztatni a világot, csak túlélni igyekszik és lehetőleg a többieknél jobban boldogulni, nőket és pénzt szerezni, hogy aztán mindezt feladva belevághasson valami másba, a diktatúrán kívül.

Tekintve, hogy nem sokkal a magyar rendszerváltás után jelent meg az első kiadás, valószínű, hogy az előző rendszer bezártságát, önáltatását és lepusztultságát (vagy legalábbis a "nyugati világtól" való lemaradását) próbálta a túloldalra tükrözve megírni a szerző, illetve Lajtai Gábor "szökése" és a rendszerváltás mint hasonló felszabadulás között sem teljesen hiábavaló párhuzamot keresni.

Kultkönyvnek nem tartanám, de akit foglalkoztatnak a "mi lett volna, ha..." jellegű kérdések, nem idegenkedik a nyomasztó háttértől és valami szokatlanabb olvasnivalóra vágyik (bár azóta mások is írtak olyan történeteket, ahol a fasiszta-nemzetiszocialista oldal győzött), lapozza fel ezt a regényt.

A kiadásról:

A borító nagyságrendekkel igényesebb az eredetinél - még ha a képi humor elég egyszerű is -, jobban illik a történethez. Az első megjelenés óta dolgozott még a regényen a szerző, úgyhogy ez a végleges verzió.

Egyebek:
A szerző honlapja

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2010
Eredeti cím: -
Fordító: -
Oldalszám: 247

A kötetért köszönet az Agave Könyvek kiadónak!

Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra

2011-03-18T13:28:00.000+01:00

Ray Bradbury lassan tíz éve kedvenc íróim egyike, ezért különösen örülök, hogy az Agave időről időre megjelenteti egy-egy novelláskötetét, melyek közül a legfrissebb a Gyógyír búskomorságra. Jellegzetes Bradbury-stílus, a szokásosnál kevesebb sci-fi és több furcsaság az ötven éves novellagyűjteményben, rajongóknak kötelező, de kezdőkötetnek is ideális lehet.

A szerzőről:

Ray Douglas Bradbury tavaly ünnepelte a kilencvenedik születésnapját, majd' nyolc évtizede ír. Sci-fi jellegű művei a legismertebbek (Marsbéli krónikák, Fahrenheit 451), melyek nagy arányban tartalmaznak erőteljes, de nem öncélú társadalomkritikát, de sok, szinte már horrorba hajló különös és misztikus történetet is írt, ez a kötet is főként ilyeneket tartalmaz.

A tartalomról:

Huszonöt novella, mindegyikről lehetne írni bőven, de inkább olvassátok el őket. Van olyan ikonikus darab köztük, mint a "Bőrük barna, szemük arany", de nagy részük kevésbé ismert, ettől függetlenül általában kiválóak. A kötetindító történetben Picasso alkot egy rajongója örömére (ez a novella egyébként párba állítható az Éjfél is elmúlt c. kötetben található, Hemingway papagájáról szólóval); a címadó sztori kevésbé magával ragadó; utána viszont "A csodálatos fagylaltszínű öltöny" mosolyogtat és "A város, ahol senki nem szállt le borzongat"; kiderül, hogy "Nagyböjt első napja" minden nemes igyekezet ellenére problémás lehet; "A mosoly" a Fahrenheit 451-et idézi; van alkoholizmus, megható jelenet, posztapokaliptikus környezet, misztikum, Gaia-jelenség (ld. Asimov Alapítvány sorozatát) és természetesen Bradbury jellegzetes Mars-novellái közül kettő.

Olvasható egyben, olvasható szakaszokban, olvasható vidáman és rosszkedvűen, otthon és utazás közben (és ha netán egy olyan városba ér a vonat, ahol senki nem szokott leszállni, már tudjuk, hogy mire kell figyelni), öltönyvásárlás, lukas homlokú partnerrel randizás és űrutazás előtt, Bradbury mindig jó.

A kiadásról:

A szokásos agavés formátum; a borító néhány kiemelt novellát idéz, a fordítás nem döcögős és elgépeléseket sem észleltem.

Egyebek:

Bradbury hivatalos oldala

Wikipédia

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2011
Eredeti cím: A Medicine for Melancholy
Fordító: Galamb Zoltán, Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Huszár András, Illés Róbert, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina
Oldalszám: 258

A kötetért köszönet az Agave Könyvek kiadónak!

Robert E. Howard: Solomon Kane történetei

2011-03-15T12:59:00.001+01:00

Az egész úgy kezdődött, hogy még tavaly megnéztem egy Solomon Kane című filmet, amiben az egyház kötelékeiből kilépett címszereplő mindenféle ronda és vérszomjas kreatúrát fosztott meg az evilági létezéstől, afféle viktoriánus horror-fantasy stílusban. Nem rajongok a túlkecsapozott filmekért, de ebben érezhető volt valami átgondoltság és érdekesen elütött a korábban látott fantasyktől, úgyhogy amikor később teljesen véletlenül megtudtam, hogy az eredetije egy novellasorozat, arra is kíváncsi lettem. Múlt héten a Könyvudvarban a kezembe akadt, occó' volt, elhoztam. Még aznap sikerült befejezni, sajnos nem győzött meg.

A szerzőről:

Nekrológ és életrajz is van a kötetben, ezekből kiderül, hogy Robert E. Howard élete nem volt túl pozitív, de a történetei elég nagy sikert arattak. 1928-ban jelentek meg Solomon Kane történetei, négy évvel később pedig a sokkal híresebb Conan, a kimmériai első története, tehát nem éppen kortárs íróról van szó.

A történetekről:

A 16-17. század fordulója környékén mindenféle pokolbéli teremtmény nyüzsög a Földön. Európában is, de azért leginkább a titokzatos és sötét Afrika mélyén. Solomon Kane, a többé-kevésbé vallásos puritán pedig járja a vidékeket, hogy minél többel végezzen közülük, saját életét is kockára téve. Furcsa emberek, de leginkább egyéb lények vére és más testnedvei fröcskölnek szerteszéjjel Kane pisztolya, rapírja és ökle nyomán, az övé pedig az előbbiek találatainak köszönhetően, de mint tudjuk, a "jó" általában győzedelmeskedik. Sajnos a történetek kiszámíthatóak és nem csak tanulságuk nincs, de még a kevés női szereplő is rendes ruhát hord. Hogy lett ebből sikeres sorozat, amit még nyolcvan évvel később is megéri kiadni és filmet rendezni belőle?

A kiadásról:

Sima puhafedeles könyv, alapáron drága, most már nem. Teljesen átlagos.

Egyebek:
IMDB
Wikipédia
A film honlapja
A film trailere:

Kiadó: Tuan Kiadó
Kiadási év: 2008
Eredeti cím: -
Fordító: Szántai Zsolt
Oldalszám: 356

Lovranits Júlia: A varjasboszorka

2011-03-14T17:50:00.004+01:00

Bár egy mesekönyvről szól, ez a bejegyzés maga a megelevenedett sci-fi. Lovranits Júlia magával ragadó mesekönyve ugyanis még nem jelent meg, tehát a nem túl távoli jövőből írok róla :)

A blogot nézegetve kideríthető, hogy felnőtt férfiember létemre nem vetem meg a meséket, de az érdeklődésem elsősorban népmesékre irányul a "műmeséket" pedig bizonyos távolságtartással szemlélem (na jó, Lázár Ervin pl. kivétel).
A varjasboszorka két története viszont levett a lábamról...

A szerzőről:

Lovranits Júlia végzős biológushallgató (később környezeti neveléssel szeretne foglalkozni), imádja a madarakat és a meséket. Hatodikos kora óta ír novellákat (A varjasboszorka az első regénye), melyekkel eredményesen szerepelt versenyeken és több kiadványban is megjelentek; illetve tizennégy éves kora óta aktívan tevékenykedik a Magyar Madártani Egyesület Fejér megyei helyi csoportjában és a székesfehérvári Vadmadárkórháznak is segít.
Nem csak írni szokott, a múlt hétvégi Holnemvolt Fesztiválon élőben is meghallgathattam a mesemondását :)

A történetről:

A boszorkányoktól a legtöbb gyerek félni szokott. Teodóra viszont barátkozni szeretne velük, amivel enyhén szólva is meglepi Borbolyát, Hertát és Frugilegát, a három boszorkát. Azok mégis ráállnak, innentől pedig Teó számára megelevenedik a mesevilág: jóságos és kevésbé barátságos boszorkányok, madarak és más állatok, manók és egyéb varázslények, varázslatos gyógynövények, csillagok, világvégi kastély, királylány és lovagja, de még egy valódi mesemondó is felbukkannak a kalandok során. És ha ez nem lenne elég, ott vannak mellé Juli tarka és hangulatosan aranyos rajzai is.

Gyönyörűen színes leírások és gazdag fantáziavilág, felnőttkönyvként urban fantasy lenne, így viszont egészen valódi mese, pont olyan, amit gyerekkoromban is szívesen olvastam volna. Szórakoztat és tanít: a madarak és úgy általában a természet szeretete sugárzik minden egyes oldalából, elképesztően kellemes és vidám hangulatúak a történetek. Nem a levegőbe beszélek és ~~sört~~ csokit sem kaptam érte: tényleg végigmosolyogtam az egészet :)

A kiadásról:

Jön-jön-jön :)

Egyebek:

Teodóra (by: LJ)

egy kedélyes csillag (by: LJ)

Borbolya (by: LJ)

Frugilega, a varjas boszorka (by: LJ)

Kiadó: hamarosan... :)

Kiadási év: -

Eredeti cím: -

Fordító: -

Oldalszám: -

Schweiger Szilvia: A róka árnyéka - Távol-keleti mesék felnőtteknek

2011-03-05T20:58:00.003+01:00

Na már jó régen volt fikázós bejegyzés, úgyhogy íme egy új. Persze azért van jó része is, de az a népmesék kiagyalóinak, továbbadóinak, átköltőinek és lejegyzőinek az érdeme, a szerző sajnos összesen annyi pozitív dolgot tett, hogy összegyűjtött egy csokornyit Japán, Kína és Korea rókás meséiből. A kommentárokat jobb lett volna kihagyni...

A szerzőről:

Passz. Facebookon van valaki ilyen néven és techno-kicunés profilképpel, de azon kívül, hogy egy szakácskönyvet is összerakott, semmi használható infót nem találtam.

A tartalomról:

Egy halom mese Japánból, Kínából és Koreából, melyek egytől egyig rókákkal, rókaszellemekkel kapcsolatosak. Összekötő, magyarázó és értelmező szövegek, melyek a rókákkal és rókaszellemekkel kapcsolatos történetekkel kapcsolatosak.

Nomármost. Szeretem a meséket, úgyhogy ez a része kifejezetten tetszett, elég jól meg lehet ismerni belőle a japán rókák illúzióteremtő és átverős természetét, a kínai rókák szexuál-vámpirizmusát és "jótett helyébe jót várj" hozzáállását, illetve a koreai rókák félelmetesen horrorisztikus tetteit. Nem véletlen az alcím, gyerekeknek tényleg nem ajánlott a történetek kilencven százaléka ("Apu, mit csinál a rókanéni a bácsival meg a bácsi a rókafiúval?" és "Mamii, a hugi ugye nem fogja a végbelén keresztül kiszedni a tehén máját, mint a koreai ember-rókalány?"), érettebb és kevésbé vizuális olvasóknak viszont megérhet egy végiglapozást.

Azért az gáz, hogy a címadó történet egy félbemaradt, értelmetlen töredék. A kötet végén helyet kapó japán popkulturális rókamegjelenések ilyen formában teljesen fölöslegesek - az oké, hogy egy-egy sokrészes anime- vagy mangasorozatot nem ismer tökéletesen a szerző, de akkor ne írja le a tartalmát sem (ami a nyelvezete alapján ráadásul fordításnak érződik), mert így nagyon erőltetett az egész.

A magyarázó szövegek meglepően hasznosak, de teljesen laikusoknak nem mondhatnak túl sokat - esetleg ha összeszedettebbek és tartalmasabbak lennének...

A rövid sztorik miatt vécékönyvnek különösen ajánlott.

A kiadásról:

Hát az bizony ratyi. Szerkesztés nulla: halom elgépelés, itt-ott hibás átírások (a "きつね" milyen logika szerint lesz "kitszune", amikor a Hepburn-átírás szerint a "kitsune", magyar fonetikával pedig a "kicune" a helyes megoldás?), béna tördelés, párbeszédet magyarul nem idézőjelbe rakunk, hanem gondolatjelezünk. Legalább egy barát/barátnő átolvashatta volna, mielőtt nyomdába megy a cucc (vagy ha megtette, akkor egy olyan, aki látott már könyvet belülről korábban). Különösen vicces, hogy a borító olyan vastag, mint az ezelőtt olvasott Pau Brasil belső lapjai, de ennek egyébként nincs túl nagy jelentősége.

Egyebek:

WiKitsune

Ő itten egy kicune.

Meg ő is (by).

Kiadó: Viktória Kiadó
Kiadási év: ? (2004 utáni, az biztos.)
Eredeti cím: -
Fordító: Schweiger Szilvia
Oldalszám: 143

Boglár Lajos: Pau Brasil - Őslakók és bevándorlók

2011-02-27T18:12:00.002+01:00

A mai Brazília "felfedezésének" ötszázadik évfordulójára jelent Boglár Lajos "Pau Brasil - Őslakók és bevándorlók" című könyve. Az évforduló dacára a szerző célja mégis az, hogy az olvasóval tudassa: a brazil föld több ezer éves kulturális hagyatékot őriz. Ötszáz év gyarmati és később is bevándorlók által dominált időszak azonban nem múlik el nyomtalanul, az ősi kultúra már a huszadik század közepén-második felében is csak nyomokban élt - a helyzet valószínűleg mára sem fényesebb. A Boglár Lajoshoz hasonló kultúrantropológusok viszont szerencsére - az őslakók és az érdeklődők szerencséjére - kötelességüknek érezték és érzik, hogy dokumentálják a kulturális gyökereket és megőrzésének fontosságát hangsúlyozzák, de a cél természetesen nem múzeumfalvak létrehozása.

A szerzőről:

Boglár Lajos Brazíliában született 1929-ben, de a világháború miatt szüleivel haza kellett térnie. Az ELTE-n tanult etnológiát és ősrégészetet, Magyarországon az előző rendszer nehezebb évtizedeiben a cigányságot kutatta és a Néprajzi Múzeum munkatársa volt, de néhány évente lehetősége nyílt dél-amerikai expedíciókra és külföldi konferenciákon való részvételre is - ez általában nem ment zökkenőmentesen, az akkori viszonyok nem kedveztek a "nyugatra" utazóknak... Tanított az ELTE-n, a Kulturális Antropológiai Tanszék alapítója. Féltucatnál is több kötetet írt és dokumentumfilmeket is forgatott, a gyűjtéseiből származó tárgyak egy része Tatabányán, állandó kiállításon tekinthető meg. 2004-ben, 74 évesen hunyt el.

A tartalomról:

Nagyrészt önéletrajzi kötet: Boglár Lajos kultúrantropológussá válásáról, kezdeti nehézségeiről és dél-amerikai expedícióiról ír kifejezetten olvasmányos stílusban. Emellett Brazília történelméről és kulturális jellegzetességeiről is olvashatunk, sok képpel és kitekintéssel fűszerezve, ami nekem, mint a térségről elég keveset tudó olvasónak nagyon hasznos. A terjedelem szűkössége miatt persze senki ne számítson durrelli leírásra az esőerdők színes világáról, csak rövid jelenetek villannak föl, a teljes történethez a többi könyvhöz és filmhez kell nyúlni. Azt viszont megtudhatjuk, hogy milyen volt egy kultúrantropológus szakmai élete a huszadik század végén, milyen nehézségekkel kellett szembenézni és a helyszíni munkából is kapunk némi ízelítőt - ez hasznos lehet bárkinek, aki ha nem is kutatási céllal, de hosszabb időre és nem turistaként kerül eltérő kulturális körülmények közé. Ez egyébként kétoldalú Boglár könyvében: nem csak ő ment Dél-Amerikába, hanem 1993-ban Wayaman, a wayana indiánok történeteinek nagy ismerője is eljött Magyarországra, ahol végre választ tudott adni a szerző Tulupere, a mitikus kígyó külsejére vonatkozó kérdésére: olyan, mint az 59-es villamos.

Bevezető kötetnek Brazíliához és/vagy a Dél-amerikai őslakókhoz mindenképpen ajánlott, ahogy azoknak is, akik bármilyen okból érdeklődnek a kulturális antropológia iránt.

A kiadásról:

A fizikai minőség felemás: a lapok szokatlanul vastagok (hogy a nem egészen kétszáz oldal többnek tűnjön?) és a szélük is egyenetlenül levágott, cserébe viszont fűzött és keményborítós, így talán lassabban fog szétesni. A szerkesztés furcsasága, hogy a főszöveg az oldalak belső egyharmadára került, a szokatlanul széles margón pedig anekdotikus kitekintések, idézetek és képek találhatók, amitől kizökken az ember a megszokott olvasási ritmusból.

Egyebek:

A Tatabányai Múzeum kiállítása

Boglár Lajos a port.hu-n

Kiadó: Masszi Kiadó

Kiadási év: 2000

Eredeti cím: -

Fordító: -

Oldalszám: 171

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033 (könyv)

2011-02-25T19:28:00.003+01:00

Szergej Lukjanyenko után egy újabb orosz, a valami miatt nem magyar fonetikával átírt nevű Dmitry Glukhovsky is megjelent a szórakoztatóirodalmi piacon posztapokaliptikus, az atomháború utáni Moszkva metróalagútjaiban játszódó kötetével. Bár a történetből készült népszerű játék jóval megelőzte a könyv magyar fordítását, a könyv esetében viszont kétséges, hogy lehet-e akkora siker, mint a Fény és a Setét erőinek küzdelme. Mert hiába a tényleg jól sikerült borító és a játék hátszele, ha a beltartalom minden próbálkozás ellenére nem tud elég hatásos olvasmányélményt nyújtani...

A szerzőről:

Dmitry Glukhovsky (Дмитрий Глуховский) idén ünnepli a harminckettedik születésnapját. Tévés-rádiós médiaszemélyiség, a Metró 2033 történetét 2002-ben publikálta weboldalán, 2005-ben egy kiadónak is megtetszett és hamarosan bestsellerré vált a könyv Oroszországban. A könyv alapján készült játék tavaly tavasszal jelent meg.

A történetről:

Az emberlakta területek, de legalábbis Oroszország atomháborúban elpusztult. Nem lehet pontosan tudni, hogy ki lőtt először és azt sem, hogy mi volt a kiváltó ok, mindössze az biztos, hogy a felszín radioaktív, sugárzás és biológiai fegyverek létrehozta különös létformák bóklásznak a romok között, a szerencsés túlélők pedig a moszkvai metróhálózatba menekültek, melyet eredetileg is ilyen célra terveztek. A katasztrófa a regény ideje előtt talán ha húsz évvel következett be (vagyis kezdhetünk félni), így néhányan még emlékszenek a fenti világra, de sokan már az alagutakban születtek és nem ismernek mást a sötét járatokon kívül.

Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy Dmitry Glukhovsky pontosan mit is szeretne. A stílus alapvetően komoly, mégis néha inkább önmaga paródiájának tűnik - elég csak a már a tizennyolcadik oldalon feltűnő kommunista Intersztacionáléra gondolni...

Sajnos a jellemző elsőkönyves hibát itt is sikerült elkövetni: túl sokat akar egyszerre a szerző. Tarka állatkertet sikerült összehoznia a különféle metróállomásokon, de vajon tényleg szükséges mindent élőben is megmutatni a komcsiktól a jehovistákon, kalmárokon és nácikon keresztül a kannibál vademberekig? (Na meg abban sem vagyok egészen biztos, hogy ez az embertömeg tényleg elférne így ebben a rendszerben, legyen az mégoly' hatalmas is.) Bővel elég lett volna sejtetni egy részét ezeknek, a részleteket pedig az olvasó képzeletére bízni és esetleg a folytatásban kifejteni, nem pedig tönkretenni az egészet tulajdonképpen értelmetlen, pároldalas jelenetekkel. Féltáv körül egyébként erre valószínűleg maga is rájött és enyhén erőltetett filozófiai eszmefuttatással próbált javítani rajta ahelyett, hogy átszerkesztette volna az elejét.

A könyv egyszerre próbál kritikája lenni kis túlzással minden létező rendszernek, fejetlen mutánsokra kalasnyikovval lövöldözős akcióregény, szellemi fejlődéstörténet és tanmese, ami megint csak sok, hiába 400 fölötti az oldalszám. Ugyanakkor - hogy ne csak negatívumokat soroljak - jó ötletekben sem szűkölködik és posztapokaliptikus könyvekből sincs túlkínálat, tehát egyszer azért érdemes elolvasni. És ha valaki nem olvasott még jobbat, akár kedvencévé is válhat a Metró 2033.

A kiadásról:

A magyar megjelenés a nemzetközi trendekhez képest késett, cserébe viszont hatásos borítót és talán összesen csak egy elgépelést kapunk. A kötet puhafedeles, de behajtott borítófülekkel, az így megnövelt felületet viszont sajnos nem használta ki a kiadó arra, hogy elhelyezzen egy Moszkva-metrótérképet (akár félbevágva elöl-hátul, spórolási céllal viszont lehagyva a szerző David Hasselhoffot idéző tekintetű, de KGB-s bőrkesztyűt viselő fotóját), így jobb híján a netet kell bújni hasonló után, vagy értetlenül pislogni az ilyen-olyan "szkajákat" olvasva, ha nem vagyunk onlájn.

Egyebek:

A Metro 2033 hivatalos oldala

A folytatás, a Metro 2034 hivatalos oldala

A játék weboldala

A szerző blogja

A Kalasnyikovot szorongató szerző a Wikipédián

És ami elengedhetetlenül szükséges: A moszkvai metró hatalmas, színes térképe

Kiadó: Európa Könyvkiadó

Kiadási év: 2011

Eredeti cím: МЕТРО 2033

Fordító: Bazsó Márton

Oldalszám: 437

Steven Erikson: Csontvadászok

2011-02-24T17:58:00.002+01:00

Steven Erikson hatalmas terjedelmű, A Malazai Bukottak Könyvének regéje címre hallgató fantasysorozatának ez a hatodik része. Önálló könyvként nem olvasható, de aki eljutott idáig, annak mindenképpen ajánlott folytatni: sok régi ismerős sorsát követhetjük tovább és néhány új, de legalább olyan stílusos karakter is akad. Ráadásul múlt héten megjelent a hetedik rész, A Kaszás vihara is, tehát minden körülmény adott, hogy ez legyen a kanadai szerző történeteit kedvelőknek a következő az olvasmánylistán.

A szerzőről:

Steven Erikson civilben a Steve Rune Lundin névre hallgat, végzettségét tekintve antropológus és régész - ami egyébként hatással van a történeteire is. A malaza-sorozat világa eredetileg szerepjáték-helyszínnek indult, az első kötet (A Hold udvara) pedig forgatókönyv lett volna, de végül regénnyé, aztán sorozattá nőtte ki magát, melynek az utolsó része elvileg kilenc napja jelent meg angolul.

A történetről:

A Csontvadászok nem sokkal A Láncok Háza (ötödik kötet) eseményei után kapcsolódik be a történetbe. A malaza sereg Y'Ghatan városa ellen indul, ahol még kitart egy seregnyi lázadó. A város ostroma pedig lángbetűkkel írja be magát a történelembe. Közben az emlékezetét vesztett, de még mindig hihetetlen erejű jhag harcos, Ikárium tovább keresi múltját más fajhoz tartozó (trell), de hasonlóan strapabíró társa segítségével. Képességeit viszont valakik eszközként szeretnék felhasználni... A korábbról szintén már ismert kőkardos Karsa Orlong egy kísérletező-feltaláló kedvű boszorkánnyal kóborol és időnként a civilizáció mibenlétéről vitatkoznak.

Rajtuk kívül még sok egyéb szál is része a történetnek, melyeket felsorolni is kitenne egy egész blogbejegyést - leginkább a víz körforgásával példázható a kötet: vannak folyók és patakok, néha hömpölygő folyamokká egyesülnek, máskor az egyes cseppeket is külön követhetjük. Néhány vízér tóba vagy tengerbe torkollik, mások elpárolognak a sivatagban, időnként pedig vízesések törik meg a víz folyását. Eső is esik - vagy szakad, vagy alig szitál, akad viszont hó és jégeső is. És minden vízcsepp, minden hókristály különbözik a többitől...

Menetelő légió (a tizennegyedik), ostrom, varázslat és robbanóanyagok, párviadalok, vadászatok és orgyilkosságok - főleg pusztulást találunk, a teremtés ideje nem most van. Az istenek nem érnek rá ilyesmire: halandó követőikhez hasonlóan hadban állnak, csak egy még nagyobb léptékű csatamezőn. Ó, és a Hídégetők rajongóinak: Muzsikus hegedűt ragad száz oldallal a vége előtt!

A kiadásról:

Szokásos fizikai minőség, ez még keményfedél és dombornyomott címes védőborító. Nem úgy, mint A Kaszás vihara, ami hiába ezer oldal fölötti és hiába teljesen más formátum az előző hat rész, a sóher kiadó puha kartonba kötve és négy centivel alacsonyabbra vágva adta ki - ez milyen gáz már? Amúgy az Alexandrának nem ez az egyetlen ilyen húzása: George R. R. Martin fantasysorozatának első négy kötetét is kiadták először keményfedelesben, aztán újra puhában, de a folytatást már kizárólag microsoft (kicsi-puha) formátumban tervezik. Nyilván a malazákra is ez a sors vár...

Az első kötet gyászos lektori (anti)teljesítménye szerencsére nem ismétlődik, de a korábban K'Chain Che'Malle néven ismert ősi fajból K'hajin khe'malla lett...

Egyebek:

A szerző hivatalos weboldala

A sorozat első kötete: A Hold udvara

A sorozat ötödik kötete: Éjsötét áradat

Kiadó: Alexandra

Kiadási év: 2009

Eredeti cím: The Bonehunters - The Tale of the Malazan Book of the Fallen

Fordítók: Tamás Gábor, Kleinheincz Csilla (versek)

Oldalszám: 966

Cso Sze-hi: A törpe

2011-02-21T21:56:00.003+01:00

Mindannyian törpék vagyunk - hangzik el a kötetben, de valóban azok lennénk? Cso Sze-hi történeteinek szabálya szerint igen. Nincsenek túl fényes kilátásai a szereplőknek, mint ahogyan a huszadik század első felében élő koreai munkásrétegnek sem voltak - a szociális érzékenységet fölkelteni hivatott kötet alapvetően róluk szól.
A koreai gazdasági csoda árnyoldalairól szóló történetfüzér nem egy pozitív olvasmány, de távol-keleti érdeklődésűeknek nagyjából kötelező.

A szerzőről:

Cso Sze-hi (조세희 - Cho Se-hui) 1942-ben született, művészeti főiskolát végzett és koreai irodalom szakon diplomázott. Huszonhárom évesen egy novellájával díjat nyert, ennek ellenére csak tíz évvel később kezdett komolyabban foglalkozni az írással, amikor is megírta és először folyóiratokban külön, majd összegyűjtve kiadta A törpe c. kötetet alkotó elbeszéléseket. A kötet Koreában egyébként százötvennél is több kiadást megért 1978 óta. Cso Sze-hi jelenleg egy kortárs irodalomkritikai kiadvány szerkesztője, illetve tanít.

A történetről:

Tizenkét elbeszélés alkotja a kötet tartalmát, mely (és melyek) keretes szerkezetre és éles nézőpontváltásokra épülve sarkallják az olvasót a koreai gazdasági fellendülés átgondolására és fokozottabb szociális érzékenységre.

A huszadik század elején szinte soha nem látott mértékű gazdasági fejlődésnek volt tanúja a Koreai-félsziget: a japán gyarmati uralom idején szinte középkori viszonyok uralkodtak, fél évszázaddal később pedig már olimpiát rendezett az ország. (Mármint Dél-Korea ugye...) A törpe a hetvenes években játszódik, amikor a nehézipar szerepe igen jelentős volt és növekedett, ezzel együtt "természetesen" az ipari szennyezés, a kereszténység térnyerése és a munkások kiszolgáltatottsága is.

Ilyen munkások a szereplők is: éhbérért dolgoznak embertelen körülmények között, folyamatosan túlórázva, alutápláltak, krónikus alváshiánnyal küzdenek és még az otthonuk biztonságát sem tudhatják magukénak - a nyomorúságos viskók helyére modern lakóterületet képzelnek el a város vezetői, ahol esélytelen szálláshoz jutniuk. Munkáscsalád, középosztály és gyártulajdonosok: mindhárom társadalmi réteg életébe és nézőpontjába bepillantást nyerünk, megismerjük gondolkodásukat, hétköznapjaikat és a létért folytatott küzdelmüket. Mert nem csak a száztizenhét centis Törpe és a félárva munkásgyerekek küzdenek, hanem a gyártulajdonos fia és a gyülekezetbe járó lány is. Eltérő célokért és eltérő motivációktól sarkallva, ami közös bennük, az a hely, az idő és hogy egyikükből sem lesz óriás.

A kiadásról:

Kifejezetten igényes kötet, keleti stílusban puhafedél és művészpapír védőborító; a fordítás kétszereplős munka (ebből adódóan nyilván fokozottan átgondolt) és elgépelés sem akad. Ráadásul most a kiadótól vagy legalább az egyik országos könyvesbolt-hálózattól hetven százalék kedvezménnyel, kb. 900 forintért rendelhető.

Kiadó: Nyitott Könyvműhely

Kiadási év: 2008

Eredeti cím: 난장이가 쏘아올린 작은 공

Fordító: Kim Bo-guk, Varhga Katalin

Oldalszám: 306

Arthur C. Clarke - Gentry Lee: Ráma II.

2011-02-20T11:20:00.000+01:00

A féltucat díjat elnyert Randevú a Rámával kétségtelenül örökre helyet kapott a science fiction irodalom legjobbjai között - mellesleg az egyik kedvenc könyvem -, folytatni a történetet viszont nem volt feltétlenül szerencsés húzás. Legalábbis ilyenformán, két szerzővel semmiképpen. Stílusra és mondandóra is gyökeresen eltér az eredetitől "előző résztől", ami csalódást kelt, de egy trilógia első részének elmegy.

A szerzőkről:

A három éve elhunyt Sir Arthur C. Clarke elég neves író ahhoz, hogy sci-fis körökön kívül is ismerjék, az 1940-es évek vége óta jelennek meg novellái és regényei, melyek közül minden bizonnyal a 2001 Űrodüsszeia a legismertebb.

Gentry Lee ellenben nem írói tevékenységéről híres, hanem a NASA Sugárhajtási Laboratóriumának főmérnöke, illetve a Galileo és a Viking programokban is dolgozott. Írói munkásságának kezdete a szintén A. C. Clarke-kal közös Bölcső (Cradle) volt, ezután vágtak bele ebbe a trilógiába.

A történetről:

Az első száz oldal zsúfolt és nagyjából értelmetlen. Értem én, hogy valahogyan el kell mondani az olvasónak a hátteret, mert egyébként nem kapnának elég nagy jelentőséget bizonyos elemek, de ez így nagyon sok és tulajdonképpen fölösleges is. Fölösleges, csakúgy, mint az erőltetett és logikátlan személyi konfliktusok, melyek átszövik az egész könyvet: egyszerűen nem hihető, hogy a korszak legnagyobb jelentőségű űrutazására ilyen szinten inkompatibilis legénységet válogassanak össze és a súrlódási pontokra ráadásul még csak ne is derüljön fény egészen addig, amíg már nem késő. Gentry Lee nyilván jó NASA mérnök, de sci-fi helyett inkább szappanoperákat kéne írnia és nem elcseszni A. C. Clarke legendáját...

A második Rámára érve már normálisabb a stílus és a történet is gördül; ha az ember eltekint a gagyi amerikai sorozatokba illő intrikáktól, végső soron nem is olyan rossz. Újra itt a hatalmas, félszáz kilométeres henger, a megfejthetetlen idegen technológia, de ez a második űrhajó már más, mint az első Ráma volt, az eltérések pedig akár kicsik, akár nagyok, de mindenképpen meglepőek. Az aktuális kutatócsoport pedig az előző eredményei és információi alapján már lényegesen bátrabban kezd a felfedezéshez...

Valamelyik szerző egyébként nagyon utálhatja az olaszokat. A fél ország elpusztul a könyv elején lévő történelmi áttekintésben és a legellenszenvesebb karakter, egy médiapicsa riporternő is olasz - kíváncsi lennék, hogy mennyire fogyott a könyv a taljánoknál :D Van egyébként magyar űrhajós is, név szerint Tábori János, ami meglepő, mert egyébként nem túl változatos a csapat nemzetisége és pláne nem képviseltetik magukat más kisebb országok.

Valahogy az az érzésem, hogy ez a kötet nagyjából úgy viszonyul a két folytatáshoz (The Garden of Rama és Rama Revealed), mint az első száz oldal a jelen történethez: a szükséges rossz a tényleges sztori előtt. Bízom benne, hogy a trilógia többi része is viszonylag hamar megjelenik magyarul is és igazam lesz...

A kiadásról:

A Randevú a Rámával először a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg, 2004-ben az Ulpius adta ki újra. A Ráma II ellenben inkább a legújabb Dűne kiadásra hajaz: nagyméretű és keményborítós, egyik régebbi mellett sem néz ki jól. Kirívó elgépelés vagy fordítási hiba szerencsére nincs és a borítódizájn is egész jó, még ha a valóságban kevésbé kontrasztos is, mint a fenti képen.

Kiadó: Szukits Könyvkiadó

Kiadási év: 2010

Eredeti cím: Rama II

Fordító: Béresi Csilla

Oldalszám: 472

William Gibson: Árnyvilág

2011-02-19T12:23:00.000+01:00

A mindenki által érzékelhető világ mellett vannak a valóságnak olyan rétegei, melyekbe csak bizonyos személyek pillanthatnak be. Az egyik ilyen a geohackereké, akik olykor lenyűgöző, máskor inkább megdöbbentő, csak speciális felszereléssel látható virtuális alkotásokat helyeznek el a fizikai térben. A másik egy kubai-kínai csoport világa, akik nem egészen legális ügyletekből tartják fent magukat és valami különös, szinkretikus kultusz gyakorlói. Egy harmadik, részben rejtett valóságszelet bizonyos ügynökök számára van fenntartva, akik szintén nem riadnak vissza az illegalitástól. Ezek a rétegek viszont egy bizonyos ponton átfedik egymást, de nem feltétlenül úgy, ahogy az olvasó várná.

William Gibson elsősorban cyberpunk történeteiről ismert, a Trendvadászban megkezdett irány viszont már nehezebben besorolható - nem igazán sci-fi, sem cyberpunk, nem kémregény, nem thriller és még sok egyéb sem, ezek elemei vagy legalábbis utánérzése viszont fellelhető ezekben az újabb könyveiben. High-tech, abszolút jelenkori fikció, aprólékosan kidolgozott, életszerű szereplőkkel, valami olyan, amit jó olvasni, kategorizálni viszont határozottan problémás.

Gibson stílusa szokatlanul letisztult. Most szerencsére nem jelenidőben írt, a világos, sallangoktól megfosztott, mégis részletes fogalmazás viszont maradt (illetve akár még fejlődött is a Trendvadász óta). Olyan olvasni, mint ha az ember egy holland vagy japán építészeti magazin minőségi papírra, kiváló felbontásban nyomtatott fotóit nézegetné krómacél és üveg épületekről, melyeket természetesen tökéletes megvilágításban és a szerkezet nagyszerűségét zavaró emberektől mentesen örökítettek meg.

Olvasás közben az egyetlen problémát az jelenti, hogy hajlamos - nyilván a stílus miatt - a hétköznapi tárgyak általános elnevezései helyett márkaneveket használni: XY felhúzta Adidasát, leporolta az LG-t, aztán előszedte a Casióját és játszani kezdett rajta. Hát kösz, ettől nekem is előjön a logofóbiám, mint Cayce Pollardnak... a szereplőket viszont ez nem aggasztja, élik a maguk epizódokra osztott életét a világ árnyas oldalán.
Elvileg ez egy összefüggő regény, mely több szálon fut. Gyakorlatilag is, valahogy néhány fejezet után viszont mégis szünetet kellett tartanom az olvasás közben, pedig nincsenek időbeli ugrások és hasonlók, egyszerűen olyan a történet ritmusa, hogy időnként kizökken belőle az olvasó és ezáltal szinte epizodikusan tagoltnak hat. Akár tudatos, akár nem, ez is valahogy illik hozzá. Technikailag és történetileg is nagyszerű a könyv, a szereplőkkel talán azonosulni sem nehéz, de mindenképpen hamar közel érezhetjük magunkhoz őket, legyen szó az ex-rockénekes Hollis Henryről, a kubai-kínai Titóról, a geohacker Albertóról vagy... na jó, a nyugtatófüggő Milgrim ilyen szempontból már nem ideális karakter.
A kiadás is elég jó, bár egy világosabb borító inkább illett volna a sztorihoz és milyen hülyeség már a headsetet lefordítani fejbeszélőnek?

Kiadó: Metropolis Media

Kiadási év: 2009
Eredeti cím: Spook Country

Fordító: Ajkay Örkény
Oldalszám: 295

Neil Gaiman: Anansi fiúk

2011-02-05T20:14:00.000+01:00

Az Amerikai istenek óta meggyőződésem, hogy Gaiman az urban fantasy műfajának egyik legjobb szerzője. A novellái ugyan szerintem elég gyengék, de a Csillagpor és a Terry Pratchettel közösen írt Elveszett próféciák jól sikerült - és mint tegnap hajnalra kiderült, ez is.

Anansi, az elterjedt mitológiai (és újabban urban fantasy) sablon szerint, legtöbb istenhez hasonlóan nem bírt megülni a legendák világában, hanem az emberek (leginkább nők) közé vágyott. Vénsége dacára meglehetős isteni vonzerővel bírt, melynek eredménye összetört női szívek és minden bizonnyal sok-sok gyerek lett, közülük az egyik Kövér Charlie, aki a főszereplője jelen történetnek.
Nem elég, hogy az öreg Anansi kiskora óta folyamatosan szívatta jobb sorsra érdemes leszármazottját (ezzel egész életre szóló frusztrációkat okozva), a huszonharmadik oldalon egyből elhalálozik egy karaoke-színpadon, nagymellű, szőke turisták között, ezzel beláthatatlan események lavináját indítva el.

Minden bénasága ellenére Kövér Charlie (aki nem különösebben kövér, de mivel apja így hívta, mindenki így hívja) élete működőképes volt eddig a pillanatig, innentől viszont tökéletesen felborul, testvére megjelenése pedig csak fokozza a káoszt. Pénz, nők, vér és és madarak szegélyezik a testvérek útját egészen... na de ezt inkább nem írom le. Elég annyi, hogy a legtöbb ember általában rosszul jár, ha istenekkel kerül interakcióba.

Bár Anansi karaktere az Amerikai istenekben is felbukkan (de nem ő a főszereplő annak ellenére, hogy ebben a könyvben többször is elhangzik azon állítás, mely szerint minden történet Anansié), ez a könyv nem tekinthető folytatásnak (vagy előzménynek), a szereplőazonosság ellenére különálló történet.

Kiadó: Agave
Kiadási év: 2009
Eredeti cím: Anansi Boys

Fordító: Pék Zoltán
Oldalszám: 278

Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln

2011-02-04T12:35:00.000+01:00

Ahányszor látom a címet, mindig egy többé-kevésbé környezetbarát luxusautó jut eszembe róla, még a könyv elolvasása után is. Pedig nagyon nem erről van szó, sokkal inkább egy tipikus Philip K. Dick sztoriról, egészen pontosan nem a drogos, hanem a mentális zavaros fajtából. A fülszöveg egyébként kissé megtévesztő, elég kevés szó esik arról, hogy a mesterségesen létrehozott személyiségeket milyen jog illeti meg és hasonlók, inkább egy pszichotikus "szerelmi kísérlet" (ami nem igazán szerelmi és csak az író, illetve az olvasó szemszögéből kísérlet) mozgatja a történetet.

A hetvenes években járunk. A Hold betelepítése a küszöbön áll, a nagy kérdés, hogy az USA vagy a szovjetek hódítják-e meg előbb a Naprendszer belső bolygóit és az amerikai lakosság nagy része mentális problémákkal küzd. Ilyen körülmények között próbál fennmaradni egy kis családi cég, akik ugyan elég jó elektromos orgonákat és spinétzongorákat készítenek és árulnak, a konkurens mamutvállalat viszont szépen lassan bedarálja őket hangulatorgonájával, az üzlet bedőlését pedig még ravasz trükkökkel sem lehet elkerülni. Az egyik társtulajdonosnak viszont zseniális ötlete támad: elektronikus szimulákrumokat akar készíteni történelmi személyekről, méghozzá olyanokat, amiket (akiket?) szinte lehetetlen megkülönböztetni a valódi emberektől. A prototípus Edwin M. Stanton, Lincoln elnök polgárháborús hadügyminiszterre. Az ötlet működik, némi ráhatás után egy milliárdos rá is harap, csakhogy neki kicsit más elképzelései vannak az emberutánzatok felhasználásáról, mint Rosennek és Maurynak. Aztán amikor megcsinálják a Lincoln-szimulákrumot és Rosen furcsamód vonzódni kezd Maury érzelemmentes, skizofrén lányához, minden összekavarodik és a valóságérzékelés is zavarossá válik.

A hibrid Lincoln
(2011 Lincoln MKZ HYBRID)

Az 1962-ben írt regény nem tartozik Philip K. Dick korai művei közé, valahogy mégis kiforratlannak érzem. túl sok ötletet és problémát villant fel és egyiket sem bontja ki igazán, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy a gépek emberségét boncolgassa, nyomasztó jövőképet tárjon az olvasó elé a mentális betegségek sújtotta Amerikáról, olyan szerelmi történetet írjon, ahol a felek tulajdonképpen nem bírják elviselni egymást, vagy Abraham Lincoln allegóriáját ültesse át a jövőbe. Annak ellenére, hogy nem ez a legjobb PKD-könyv, érdemes elolvasni, ha az ember már ismeri a szerző stílusát, kezdő regénynek viszont nem ajánlom. Emellett a kiadó hozzáállása is szimpatikus: nem csak a híresebbeket jelentetik meg, hanem úgy tűnik, hogy idővel a teljes életművet.

A könyvért köszönet a kiadónak!

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2011

Eredeti cím: We Can Build You

Fordító: Pék Zoltán

Oldalszám: 277

John Man: Dzsingisz kán

2011-02-03T17:28:00.000+01:00

Dzsingiszről mindenki hallott már. Talán még az is ismerősen dereng, hogy a világhódítót eredetileg Temüdzsinnek hívták, meg volt valami köze a tatárjáráshoz IV. Béla király idején (na ő kicsoda?)... ja nem, az Batu volt, az unokája. Szóval Dzsingisz kánról szól ez a könyv, aki meghódította a fél világot, megalapította a mongol államot és mellesleg egy halom gyereket is összehozott úgy hobbiszinten.

Ha nem menedzser vagy, hanem történelem és kultúra iránt érdeklődő, javaslom, hogy felejtsd el a szerző másik könyvét a témáról, ez az igazi (és nem mellesleg kétszer akkora csak oldalszámra is, ellenben olcsóbb). Egyszerre történelem és huszonegyedik századi útleírás (az alap persze A mongolok titkos története, de hát ez mindig így van), a végén másfélszáz oldal pedig már abszolút aktuális jellegű.

Az eredetileg vezető családból származó, de elszegényedett és magára hagyott gyermek története, aki később legyőzi az ellenségeit, egyesíti a szövetségeseit és még a kudarcok is neki kedveznek, szinte már népmesébe illő - pedig ez egy valós személy élettörténete. Egy olyan emberé, akire máig felnéznek, aki minden mongolok ősatyja (részben ugye biológiailag is), de még a kínaiak is tisztelik. Mindazonáltal életútja valóban regébe illő: küzdelmes fölemelkedés, dicsőséges élet, balszerencsés végzet, ismeretlen nyughely.

John Mant és sok más külföldi kutatót ez utóbbi bosszant legjobban, mert ugye világszenzáció lenne egy ilyen kaliberű ember sírjának feltárása, esetleg még némi DNS-mintát is lehetne venni belőle, na meg bizonyos legendák szerint meglehetősen gazdag sírmellékletek között alussza örök álmát a nagykán. A mongolok szerint viszont nem jó ötlet bolygatni a halottakat, egy történet szerint széthullana a nemzet, ha megtalálnák Dzsingisz testét. A témával kapcsolatos mongol ellenállásból a szerző egyébként meglepő következtetésre látszik jutni: hét és fél évszázadon keresztül egyik nemzedékről a másikra hagyományozódott a sír holléte, mostanra pedig szinte mindenki tud róla, de mégsem hajlandóak elárulni...

A világ legnagyobb lovasszobra természetesen Dzsingiszt ábrázolja
(Ulánbátortól délkeletre található)

A Dzsingisz kán repülőtér Ulánbátorban

Dzsingisz kán egy kazah pénzérmén

Dzsingisz "mauzóleuma" Kínában
(a Jüan dinasztia alapítójaként szerintük a nagykán kínai...)

Dzsingisz vodka

Mindenképpen jót tesz a könyvnek, hogy írója személyesen is bejárta azokat a vidékeket, melyekről szó esik, ettől olvasmányosabb és információgazdagabb lett, jelenleg a legjobb magyar nyelven a témában.

Kiadó: General Press

Kiadási év: 2005

Eredeti cím: Genghis Khan

Fordító: Erdélyi András

Oldalszám: 456+32 oldal színes kép

David Gemmell: Legendás Druss első krónikája

2011-02-02T20:04:00.000+01:00

David Gemmell első könyvében Druss mint híres-hírhedt, de már javakorabeli, megfáradt harcos jelenik meg, aki ugyan ősz szakállát meghazudtoló erővel és fürgeséggel képes forgatni nem kevésbé legendás csatabárdját, tényleges ereje mégsem fizikai. Na de hogy ténylegesen ki ő és hogyan vált legendává, azt az olvasóközönség csak kilenc évvel később (1993-ban), ebből a kötetből tudta meg.

Fogj egy már tizenévesen is bivalyerős, ugyanakkor mogorva, nem túl okos, de ösztönösen cselekvő és hirtelen haragú karaktert, tégy mellé egy nőt, aki mellett a rossz tulajdonságai szinte megszűnnek és a jók fölerősödnek, majd vedd el tőle és nézd meg, hogy mi történik. Ennyiben összefoglalható az első húsz oldal és a maradék háromszázkilencven alapja, a végleges verzióhoz viszont szükség van egy nőcsábász költőre, némi háborúra válogatott ellenfelekkel és szövetségesekkel, balszerencsére és gonoszra, no meg a csatabárdra, ami Druss legközelebbi társává válik, amíg elnyeri a félve suttogott Haláljáró nevet.

Az előtörténet stílusra és tartalomra is más: a gondolatok helyett a cselekmény dominál és a hősiesség helyett is csak tömegével kiontott vért kapunk, a fejlődés íve pedig kevés változást mutat. Továbbá meglehetősen sok áthallás figyelhető meg a mi világunkkal kapcsolatban Druss és egy korábbi hős, Árnyjáró történeteiben, ami kicsit zavaró, mert ez azért nem Pratchett Korongvilága, hanem valami sokkal komorabb és realisztikusabb - talán ezért is kevésbé népszerű, az általános fantasyk között viszont kifejezetten jónak látom.

Kiadó: Delta Vision

Kiadási év: 2004

Eredeti cím: The First Chronicles of Druss the Legend

Fordító: Sziklai István

Oldalszám: 416

2010 számokban

2011-01-01T11:03:00.001+01:00

A molyos statisztikának némileg ellentmond a külön nyilvántartásom, mely szerint 2010-ben 160 darab könyvet olvastam el teljesen, az elejétől a végéig (vizsgaidőszakokban volt, hogy kötetenként csak pár tanulmányt kellett, az ilyet értelemszerűen nem számolom bele). A teljes terjedelem 48815 oldal volt, ez átlagosan 306 oldalt jelent - egyébként 52 és 976 között változik.

Az elolvasott könyvek közül 140 darab volt szórakoztatóirodalom, ezen belül 57 sci-fi, 47 fantasy és 31 képregény (az egyes kategóriák között természetesen vannak átfedések). 15 könyv foglalkozott Mongóliával és 10-nek volt köze Koreához, hogy az elsődleges kulturális preferenciák se maradjanak ki; sajnos csak 2 könyvet olvastam angolul (de annál több tanulmányt...), illetve 10 könyvet az egyetemhez kellett elolvasni (plusz azok, amiket csak részleteiben). 56 e-bookot olvastam idén, és ami számomra kissé meglepő, hogy csak 80 darab található meg fizikailag is a polcaimon, vagyis az olvasottak fele.

A blogról: tavaly eléggé elhanyagoltam az írást, de azért így is született 19 bejegyzés, melyek közül 2010 májusa óta (a blogspot statisztikája csak azóta él) 207 megjelenítéssel a Futótűz a legnépszerűbb, melyet alig lemaradva 203 megjelenítéssel a Hyperion 2010-es újrakiadásáról szóló követ, aztán Silverberg fantasy-antológiája következik 139 olvasással, A Démoncsászár fejvadászai 117-tel és ötödikként a Hurd koncertről írott zenés beszámolóm mindössze 84-szer lett megjelenítve.

A legtöbben - 645-en - a Google segedelmével találtatok ide, melyet 409 átkattintóval (nem átkattintással!) a Moly és erősen lemaradva, 122-vel a Facebook követ. A blogok közül a régi blogomat nem számolva Ilwerannál vagyok a legnépszerűbb (41 látogató), őt Amadea (28), Howard (27) és Szafina (26) követik, akik közül az utóbbi komoly rejtély, ugyanis a blogja nem látható bárki számára, úgyhogy fogalmam nincs, hogy kicsoda, mit ír és miért hivatkozik rám :D

A kereséseknél is Suzanne Collins és a Futótűz volt a legnépszerűbb, de Dan Simmons Hyperionja sem panaszkodhat és Dave Howard is dobogós, vagyis nagyobb látogatottságért a friss megjelenésekről érdemes írni, mert a többi nem érdekli a tömegeket.

3038 magyar gépről olvastátok tavaly a blogomat, de volt 157 amerikai és 59 román (felteszem' erdélyi) is, 30 brazil, 29 német, 27 brit, 24 japán, 23 szlovák, 17 belga és 14 hongkongi.

Nem meglepő módon a Firefox magasan veri a látogatók körében az összes többi böngészőt, de második helyen azért még mindig az Internet Explorer áll és a Chrome csak harmadik. Vannak viszont, akik egészen egzotikus dolgokat használnak, úgy, mint valami pythumbnail.py, Iceweasel, Shiretoko és OneRiot.
Persze majd' mindenki windowsos gépről jött, de azért volt 8 iPhone-os és 2 iPadet használó nagyon menő látogató is :)

Boldog 2011-et minden erre járónak, én pedig megpróbálok idén már többet írni! :)

Fabian Lenk: Marco Polo és a Titkos szövetség

2010-12-19T11:27:00.001+01:00

Meglepetéssel és örömmel konstatáltam, hogy a már sokszor, sokféleképpen felhasznált (népszerű, de talán kissé elcsépelt) témák mellé (Egyiptom, ókori Görögország, Róma, vikingek, kalózok) egy ázsiai környezetben, ráadásul pont a Nagy Mongol Birodalom fénykorának idején játszódó történet is bekerült Fabian Lenk Idődetektívek sorozatába, melynek jelen kötet a második része.

Julian, Kim, Leon és Kija, az Egyiptomban "összeszedett" macska a Marco Polóról szóló iskolai történelemóra hatására úgy döntenek, hogy a valóságban is szeretnének találkozni a nagy felfedezővel, ezért az öreg könyvtár titokzatos szobájának segítségével visszautaznak az időben, egészen pontosan 1275-be, amikor is Marco Polo éppen Dzsingisz unokájához és örököséhez, Kubiláj kánhoz igyekezett, hogy drágaköveket vásároljon. A három barát és a macska csatlakoznak a velenceihez, de már útközben veszélybe kerülnek, Kubiláj udvarában pedig biztonság és békés üzletelés helyett újabb bonyodalmak várják őket, melynek elszenvedője maga Marco Polo, az összeesküvés leleplezése viszont ifjú hőseinkre vár.

Kubiláj kán, mint Jüan császár

Kellemesen olvasmányos, 9-12 éves gyerekek számára írt történetről van szó, akció és krimi és tudásanyag is ehhez mérten szerepel. Ez utóbbit viszont némi kritikával illik kezelni: bár a történelmi környezet nagy vonalakban hiteles, az viszont enyhén szólva is túlzás, hogy Kubiláj konkrétan terjeszteni akarta volna a kereszténységet (ilyesmiről szó sem volt - vallási tolerancia volt ugyan, de ez csak annyit jelentett, hogy elfogadtak gyakorlatilag minden vallásos jellegű tevékenységet a sámánszertartásoktól a buddhizmuson át a kereszténységig - illetve politikai okokból éppenséggel a buddhizmust próbálták terjeszteni, ha már...), mint ahogyan az is, hogy Marco Polót kérte volna meg erre Kubiláj. Az összeesküvő "Titkos Szövetség" szintén fikció és a kötet végén lévő szószedet kifejezései sem egészen pontosak néhol.

Kép Polo könyvéből
(Az Il millione 14. századi illusztrátora
egész biztosan nem járt keleten...)

Amit még furcsának találtam azon kívül, hogy a szerző ennyire erőteljesen "reklámozta" a kereszténységet az ősi tengrizmussal/sámánizmussal szemben, az Marco Polo utazásai valódiságának a megkérdőjelezése volt. Tény, hogy vannak olyan nézetek, melyek szerint Polo csak valahol a Közel-Keleten kóborolt és Ázsia keleti feléről más utazók meséltek neki, a történeteiket pedig sajátjaként állította be hazatérése után, lehet is úgymond' bizonyítékokat találni rá (javarészt persze indirekt bizonyítékok ezek), mégis lényegesen kevésbé megalapozott tudományosan ez a vélekedés, továbbá egy tízéves gyereket sem valószínű, hogy különösebben foglalkoztatna a dolog. (Furcsán értelmezett polkorrektség állna a háttérben? De akkor a vallási része miért elfogult a sztorinak?)

Marco Polo idősebb korában

Maga a könyv jól szerkesztett, elgépelést vagy ilyesmit nem találtam benne, dizájnra és minőségre is kellemes (csak az a ronda kék háromszög ne lenne a borítón). Ráadásul különleges is: talán az 1959-ben kiadott, Willi Meinck által írt Marco Polo kalandos ifjúsága volt az utolsó magyarul megjelent gyerekkönyv eddig a velencei felfedező-kereskedőről, a középkori Mongóliával kapcsolatban pedig ez az egyetlen. Már csak az ebből adódó egzotikussága miatt is megéri elolvasni gyerekeknek és szüleiknek egyaránt, de egyébiránt is szórakoztató és gyermekkönyvhöz illően fordulatos történet.

A könyvért köszönet a Scolar Kiadónak, a sorozat pedig jelenleg akciósan rendelhető a molyon, 9-12 éves gyerekeknek (inkább fiúknak) garantáltan bejövős karácsonyi ajándék!

Kiadó: Scolar Kiadó

Kiadási év: 2009

Eredeti cím: Marco Polo und der Geheimbund

Sorozat: Idődetektívek, 2. kötet

Fordító: Sárossi Bogáta

Oldalszám: 160

Birtalan Ágnes (szerk.): Mongol játékok és versenyek

2010-12-02T12:14:00.004+01:00

Hiánypótló kiadvány a Mongol játékok és versenyek c. tanulmánykötet, mely nem csak a szűk szakmai rétegnek szól - a népi játékok, a csontvetés, birkózás, lóverseny, íjászat, Mongólia vagy általánosságban a nomád népek iránt érdeklődőknek is bátran ajánlom. A mongolisztikában egyáltalán nem járatos olvasó talán átugorja a szakkifejezéseket, de az egyes cikkek nyelvezete közérthető, az átlagos ismeretterjesztő műveknél viszont messze nagyobb tudományos igénnyel és pontossággal íródtak.
(Ha valaki esetleg tud csigacsontot/bokacsontot szerezni szóljon!)
Lejjebb mindegyik tanulmányról röviden, képekkel:

Birtalan Ágnes: A mongol nádom

Soha nem értettem, hogy miért mondják, hogy a mongolok nagy nyári ünnepe ilyen néven ismert nálunk, amikor én mindig naadam-nak olvastam/hallottam emlegetni eddig (ami gyakorlatilag megegyezik a halha mongol változattal). Mindenesetre a bevezetőben is nádomozás megy, a szöveg viszont érdekes: 4,5 oldalnyi kitekintés arra, hogy az eredetileg rituális céllal megrendezett versenyekből hogyan lett mára nemzetközi hírű esemény, melyre turisták ezrei látogatnak el, hogy megnézzék a mongolok legjobb íjászait, lovait (nem a lovasok, hanem a lovak versenyeznek) és birkózóit, no meg a járulékos kulturális programokat.

Stefan Krist: A burját „surxarban” ünnep története és jelentősége

A surxarban gyakorlatilag ugyanaz, mint a mongol naadam, csak egy kicsit északabbra. A buddhista, majd szovjet befolyás itt is megpróbálta kisajátítani az ünnepet és most szintén a nemzeti kulturális öntudat legfőbb megjelenési formája.

Birtalan Ágnes: A csigacsont szakrális szerepe és a csigacsontjátékok

Birtalan tanárnő 46 oldalas tanulmánya meglehetős részletességgel szól a csigacsontról (bokacsont, asztragalosz, mai mongol: šagai); az első felében a kulturális aspektusokat tárgyalja, a másodikban pedig sok játékot ismeretet, ha mellékeltek volna egy marék csontot a könyvhöz, ki is lehetne próbálni őket :)

Sultan Anar: A csigacsonttal való jóslás hagyománya a mongoloknál

Csigacsonttal nem csak játszani, hanem jósolni is lehet (vö. kártya vagy dobókocka). Sultan Anar a csigacsontjóslás legendáját írja le, illetve tulajdonképpen elegendő információt nyújt ahhoz, hogy az olvasó akár maga is kipróbálhassa, megmutatják-e a csontok a jövőjét.

Barta Zsolt: A birkózás a mongol történeti irodalomban és a folklórban

A mongolok legkedvesebb sportja, szertartása, vetélkedési formája a birkózás (na persze a lovaglás és az íjászat mellett) – és ez így van már vagy ezer éve, legalábbis A mongolok titkos története háromszor is megemlíti a Dzsingisz-korabeli birkózókat és nyilván nem akkor bukkantak föl először. A népmesék birkózásai pedig határozottan emlékeztetnek a magyar népmesék „sárkány vs. legkisebb fiú” mérkőzéseire, persze nem ez az egyetlen vándormotívum… (A képen lévő barátságos bácsik állítólag kínaiak, de nem találtam jobb illusztrációt.)

Kovács Attila Endre – Nagy Tamás: A mongol birkózás napjainkban

Súlycsoportok és korosztályok ugyan nincsenek, de valamelyest azért már szabályozzák mostanában a naadamokon lezajló mérkőzéseket. Legalábbis annyira, hogy az időtartam kötött és a ruházat is valamelyest meghatározott, illetve néhány dolog szabálytalanságnak számít, egyébként viszont még mindig az ősi hagyományok szerint zajlik az erőpróba, akár csak a japán szumó esetében (mellesleg ott is évek óta mongol a legmagasabb rangú birkózó, mutatva a mongolok már-már mániákus vonzalmát a téma iránt).

Rákos Attila: A mongol lóverseny

Közlekedési eszköz, élelemforrás (tej), népköltészeti téma, identitás-meghatározó, státusszimbólum – a nomád népeknél a ló legalább ennyi szerepet/funkciót lát el egyszerre. Így hát természetes, hogy versenyeket is rendeznek nekik, melyekhez különféle szokások és hagyományok kötődnek, s melyekre a lehető legnagyobb gonddal készítik fel az állatokat, a versenygyőztes pedig nem csupán tiszteletben részesül, hanem a ló értéke is sokszorosára nőhet, a gazdáját pedig bőségesen megjutalmazzák.

Kun Péter: A mongol íjászat

Újabb olyan téma, ami mindenkinek egyből eszébe jut, ha lovasnomádokról van szó. A cikk első fele röviden bemutatja az íj történetét, a második felében pedig már mongolokra (és kazahokra) szűkítve ír a szerző az íjról, nyílról és íjászatról. Egészen elképesztő, hogy milyen távolságokra és pontossággal képesek nyilazni… persze lehetne mondani, hogy elfogult vagyok, de az európai íjászat sehol nincs az ázsiai nomádokéhoz képest, legyen szó akár az angolok által (szerintem érdemtelenül) nagy becsben tartott hagyományos hosszúíjról vagy high-tech olimpiai eszközről.

Varga Ferenc: Íjak, íjászversenyek Mongóliában

A kötet leghosszabb írásában 67 oldalon foglalja össze a szerző azt, amit a mongol nyelvű szakirodalomban elérhető a Mongólia területén használatos íjakkal kapcsolatban, illetve kiegészíti azt saját gyűjtéseivel. Ez a tanulmány/összefoglaló már elégnek látszik ahhoz, hogy az ember ne csak álljon és nézzen, ha egy mongol íj kerül a kezébe, hanem hozzá is tudjon szólni a témához (még ha a gyakorlati résznél nagy eséllyel legyőzik is).

Csornai Kovács Tamás: Mongol városi játékok

A tanulmányt olvasva hasonló érzésem volt, mint a magyar játékokról szóló mindenféle könyvek esetén: érdekesek leírva, ki is próbálnék párat (na nem azt a mongol játékot, amelyikben veszítés esetén 1-3 literes „csészényi” kumiszt kell lenyomni), de soha nem találkoztam olyannal (magyar játékokkal kapcsolatban), aki ténylegesen is játszott volna ilyeneket, pedig a könyvek alapján annyira elterjedtnek tűntek. Ilyesmi lehet a helyzet ezekkel is: nem hiszem, hogy a városi mongolok szabadidejükben folyamatosan pénzérméket dobálnának különféle szabályok szerint, ujjszámolósat játszanának vagy éppen sakktáblán pakolgatnák a bábukat speciális helyzetekben, de attól még érdekes téma.

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Kiadási év: 2006

Eredeti cím: -

Sorozat: Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, 27. kötet

Fordító: -

Oldalszám: 280

(A bejegyzésben szereplő képek az internet mélységeiből származnak, nem a kötetből.)

Suzanne Collins: Futótűz

2010-11-27T10:01:00.003+01:00

Az éhezők viadala folytatásában az események komolyabbá válnak, a gyilkos játékot megnyerő Katniss Everdeen és társa, Peeta pedig azon veszik észre magukat, hogy egy új lázadás jelképévé lettek.
Az előző lázadás hetvenöt kudarcba fulladt, erre emlékeztetnek az évente megrendezett viadalok, ahol minden szektorból egy fiúnak és egy lánynak ki kell állnia és képességeihez mérten helytállni a másik huszonhárom fiatallal szemben, halálos küzdelemben. Katnissék most arra készülnek, hogy ők lesznek a soron következő viadalon körzetük kisorsolt áldozatainak mentorai, felkészítői - a fellángoló lázadáshullám miatt felbőszült kapitóliumi vezetés viszont nem hagyja, hogy ilyen olcsón megússzák.

Suzanne Collins jó technikával ír, könnyen-gyorsan-szórakoztatóan olvasható a trilógia második része is, az elsőhöz hasonlóan szintén egy délutánomba telt elolvasni, ami azért mutatja, hogy az esetleges hibák ellenére mennyire lekötött.

Az előző részhez képest hajszálnyival jobban kinyílik az a rés, amelyen keresztül rálátunk a világra, a mozgatórugók viszont még nem érthetőek, ami engem személy szerint eléggé zavar és kérdések sorát veti fel: Mi volt az az esemény, ami miatt Amerika nagy része elpusztult és ami létrehozta a fogyasztói társadalom dekadens utódjaként dőzsölő Kapitóliumot, körülötte a tizenhárom elnyomott körzettel? Egyáltalán mi a helyzet a bolygó többi részével? Miért volt sikertelen a hetvenöt (?) évvel ezelőtti lázadás? (Mi van a tizenharmadik szektorral, melynek rejtélyét meglibbenti ugyan az írónő, de kifejtés már a harmadik kötetre marad?) Ha ilyen fejlett technológiával rendelkeznek a kapitóliumiak, miért kell kvázi rabszolgasorban tartani a megmaradt lakosság nagyobbik részét gépi termelés helyett és miért nem képesek véglegesen szőrteleníteni Katniss lábait és más testtájait?
A most leírt viadal helyszíne lényegesen nagyszabásúbb az előzőhöz képest, ugyanakkor egyszerűbb is, filmen például a másik fog jól mutatni, hiába lehet majd ennél sok-sok szpesöleffektet felhasználni. A főszereplők sajnos itt sem léptek ki háromdébe, maradtak egyszerű, kétdimenziós díszletek, a mellékszereplők viszont sokkal árnyaltabbak lettek, szinte már azt is el tudom képzelni, hogy valódiak. Azt ugyan nem értem, hogy az elnök miért vérszagú, a lázadókkal együtt érez az olvasó, a Kapitólium rendfenntartói dühítőek (nyilván ez is a szerepük), az egyéb kapitóliumi lakosok a maguk kicsinyességével és lényegtelen problémáival kellőképpen visszatetszést keltőek és a stylist-csapat viszont az előző résszel ellentétben itt már szimpatikus (és mi történik a szimpatikus emberekkel ebben a sorozatban?).
Az egész köteten végighúzódó szerelmi háromszöges szenvedés engem ugyan zavart, romantika iránt fogékonyabb, elsősorban női olvasóknak viszont biztosan tetszeni fog, de annak örülök, hogy ezzel összefüggésben nem arra használta fel az írónő a hetvenötödik évfordulós viadalt és az ezzel összefüggő eseményeket, amire az elején számítottam (spoiler, kijelölve olvasható lesz: mármint hogy így szépen kiírja a történetből Peetát és hagyja, hogy Katniss Gale-lel éldegéljen boldogan, bár a végét tekintve még ez sem kizárt...).

A harmadik kötetre (gondolom kb. egy év múlva várható a magyar megjelenés, az első film viszont hamarabb jön) várható nagy finálé miatt viszont megéri elolvasni ezt is, ha az írónő ilyen ütemben fejlődik, az már igazán jó könyv lesz.

A kötetért köszönet az Agave könyvkiadónak és Lobonak!

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2010

Eredeti cím: The Hunger Games

Fordító: Totth Benedek

Oldalszám: 313

Suzane Collins: Az éhezők viadala

2010-11-26T19:43:00.009+01:00

Tegnap kaptam egy újabb recenziós példányt az Agavétól, amihez viszont illett elolvasni az előzményt is, ezt Nita adta kölcsön.

A molyos értékelések alapján érdekes, posztapokaliptikus történetnek tűnt Az éhezők viadala, én pedig mindent szeretek, ami jó sci-fi, úgyhogy talán nagyobb elvárásokkal kezdtem a trilógia első részéhez, mint kellett volna. Sajnos részben csalódnom kellett, ezt már az elején érdemes leszögezni...

A könyv első részében elvileg meg kéne ismernünk valamelyest a világot és a szereplőket, ami több okból sem történik meg. Egyrészt az egyes szám első személyben, ráadásul jelenidőben megírt történeteknek van egy olyan hibája, hogy ha a szerző következetes próbál maradni, semmi nem derül ki azon kívül, amit a szereplője érzékel és gondol, tehát a környezet megismerése korlátozott, a teljes háttéré pedig lehetetlen. Másrészt a karakterek erősen sablonosak, nincs egyéniségük, egytől egyig díszletek - na nem a Kapitólium játszmájában, melyet az egyes körzetek feletti diktatórikus irányítás fenntartásáért folytat, hanem Suzanne Collins, az itt-ott előbukkanó részletek alapján, realisztikusnak szánt regényében. Csakhogy a hatás eléréshez nem díszletfigurák, hanem hús-vér emberek szükségeltetnének... Apropó vér: ugyan Battle Royale-ihletésű a sztori, a kecsapot már közel sem szórja olyan bőven az író, aki ilyesmire számítana, vegyen vissza a vérszomjából.

A kötet kétharmadát kitevő második részben a viadal menetét követhetjük nyomon a tizenhat éves Katniss Everdeen szemszögéből, akinek a felkészülés (értsd: különféle testtájak többszörösen hangsúlyozott szőrtelenítése, sminkelés, ruhapróbák, szerelmi ügyek - na jó, itt-ott azért minimális harci és túlélési kiképzés is befér a szépészeti műveletek közé) után az életéért kell küzdenie, illetve inkább rejtőznie. Aztán az események egy-két életszerűbb pillanattól eltekintve kiszámíthatóan és túl szerencsésen alakulnak - de poénokat nem akarok lelőni, a végét találja ki mindenki maga olvasás közben.

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2009

Eredeti cím: The Hunger Games

Fordító: Totth Benedek

Oldalszám: 299

Glen Cook: A Fekete Sereg / Lappangó Árnyak / A Fehér Rózsa

2010-11-12T11:02:00.000+01:00

Aki olvasta már Steven Erikson fantasysorozatának eddig megjelent részeit, kizárt, hogy más véleményre jusson: a Fekete Sereg a Hídégetők ikertestvérei. No nem fizikailag és nem is a hadszervezetük, annál inkább az a jellegzetes, sötét cinizmus és humor, mely egyformán jellemzi mindkét alakulatot. Ráadásul a múltjuk és jelenük is hasonló, régen sokan voltak, ma már egyre kevesebben, a végén pedig... (Na ezt nem tudom, mert egyik sorozatból sem fordítottak még le eleget.)

A továbbiakban igyekszem nem lelőni a poénokat, azok is nyugodtan elolvashatják a bejegyzést, akik korábban még nem találkoztak a könyvekkel (leszámítva az utolsó könyvhöz tartozó részt). A lényeg, hogy fantasykedvelőknek mindenképpen ajánlott sorozat.

A Fekete Sereg általában azon az oldalon áll, amit rossznak szokás nevezni. Rendre vesztes csatákba vezénylik őket, na nem azért, mert olyan gyengék lennének, sokkal inkább mert a zsoldosokért úgysem kár és addig sem a helyi emberek pusztulnak. Egy ilyen, semmi jóval nem kecsegtető helyzet közepén találkozunk velük először, akkor elég sajátos megoldást választanak, a végeredmény mindenesetre az, hogy hamarosan hajókon tartanak egy másik kontinens felé, egy új hatalom szolgálatában. Aktuális munkaadójuk pedig nem más, mint az Úrnő, egy hatalmas varázslónő, aki birodalmakat igáz le, a Sereget pedig a lázadók ellen kívánja felhasználni.

Annak ellenére, hogy a harcok értelemszerűen meghatározó jelentőségűek a könyvben, mégsem válik unalmassá. A Sereg orvosa és krónikása, Vészmadár, teljesen életszerűen meséli el a történetet, a szereplőknek van múltja és személyisége, nem a gyakori kétdimenziós díszletkarakterek közé tartoznak, a sajátos világszemlélet pedig magával ragad olvasás közben.

Kiadó: Valhalla Páholy

Kiadási év: 2000

Eredeti cím: The Black Company

Fordító: Kornya Zsolt

Oldalszám: 297

A Fekete Sereg a második kötetre már vagy tíz éve áll az Úrnő szolgálatában (tehát a szereplők is ennyivel tapasztaltabb harcosok ugyan, de öregednek is), aki birodalma egyik végéből a másikba küldözgeti őket, mint személyes "elitegységét", hogy leszámoljon a lázadókkal, akik csak nem adják fel és újra meg újra próbálkoznak a Fehér Rózsa nevében (akit az olvasóval ellentétben a lázadók még csak nem is ismernek). Itt is hasonló dolog történik: a Félelem Földjén túlról hirtelen a legészakibb területekre vezénylik a Sereget, egy kis koszfészekbe, melynek az egyetlen jelentősége, hogy a szomszédos dombon egy rejtélyes kastély növekszik lassan. A helyzet viszont bonyolultabb: ezt a várost választotta ugyanis Holló, hogy társával elrejtőzzön...

Ebben a részben sem halványulnak el a szereplők, a történetszerkezet viszont az előzővel ellentétben több szálon fut. Fenyves városa él, lakói már kicsit kevésbé, a fekete kastély szükségszerűen visszataszító, a szerző pedig meg merte csinálni azt, amit általában nem szokás, viszont életszerűbbé teszi a regényt: az első fejezetekhez képes gyökeresen más irányt szab a történetnek, mint azt várni lehetne.

Kiadó: Valhalla Páholy

Kiadási év: 2001

Eredeti cím: Shadows Linger

Fordító: Tézsla Ervin

Oldalszám: 351

A Fekete Sereg széthullott, csak egy maroknyian tudtak elmenekülni, amikor az Úrnő férje, a Dominátor megpróbált visszatérni erre a világra. Ők azonban még mindig hűek egymáshoz, a becsületkódexhez és az új célhoz, amely viszont nem mindig egyértelmű, mivel a világ nem csak fekete és fehér, a kisebbik rosszról pedig kiderülhet egy nagyobb rossz árnyékában, hogy szinte nem is rossz.

A Sereg maradványai Kedvest védelmezve és segítve próbálják megfejteni a titkot, amelyet Vészmadár megmentett, Holló pedig úgy látszik, hogy magával vitt a halálba. Közben viszont a múlt eseményei mozaikdarabkákként kerülnek elő és egyértelművé válik, hogy sokkal közvetlenebb veszély fenyegeti a világot, mint azt korábban sejteni lehetett.

Bár elég sablonos húzásnak tűnik, hogy a korábbi gonosz mellé rángassunk elő egy még nagyobbat, ebben az esetben ez nem zavaró: a jelentősége eltörpül a részletek mellett (még ha ez képzavarnak is látszik :D). A Félelem Földje egészen szürreálisan megírt, a szereplők egyre határozottabban öregednek (ezt valahogy más fantasyk esetén nem igazán lehet észrevenni), az Úrnő pedig csak nem hagyja békén azt, aki egyszer fölkeltette a figyelmét. A kiadó viszont nem is tudom mit érdemelne, hogy itt nem folytatta a sorozat fordítását és megjelentetését, amikor az események kezdtek igazán érdekessé válni.

Kiadó: Szukits Könyvkiadó

Kiadási év: 2006

Eredeti cím: The White Rose

Fordító: Sellei György

Oldalszám: 361

Mongol népzenei és egyéb koncert/előadás (mongol kulturális évad 2010, második rész)

2010-11-11T21:36:00.003+01:00

Egy nappal az előző bejegyzésben szereplő Hurd koncert után a Hagyományok Házának nagyterme is megtelt mongolokkal és néhány európaival (főként az ELTE keleti szakos hallgatói), akik az Ulánbátor Népi Együttes, a Mongol Köztársaság két Érdemes Művész (vagy valami hasonló) díjjal kitüntetett operaénekese, két balett-táncos és az Ulánbátori Állami Cirkusz két akrobatája produkcióját jöttek meghallgatni/megtekinteni. A helyszín nagyon szép, az esemény pedig az alantiak esetleges apró negatív felhangja ellenére szórakoztató és érdekes volt, az pedig egészen meglepő, hogy a többi külfölditől eltérően milyen jól beszélnek magyarul az itt élő mongolok.

Sajnos a mongol hangszerek terén nem vagyok eléggé járatos, a fentiek közül név szerint csak a morin khuurt ismerem, mindenesetre a fuvolához, klarinéthoz és cimbalomhoz hasonló hangszereken megszólaló zene érdekes és szép volt.

Amikor a fenti képen látható, díszes ruhába öltözött hölgy is csatlakozott a zenészekhez, szerintem jóval kevésbé volt élvezhető a dolog, de a mongol közönséget meghatotta az éneklése.

Más felállásban kifejezetten vidám dalokat is előadtak, illetve volt természetesen torokéneklés is.

Az viszont már egyértelműen a humorfaktort erősítette (persze lehet, hogy csak én vagyok túlságosan cinikus), amikor a fenti (nyilván nagy tudású és jól képzett, egyébként nem kapott volna állami kitüntetést) operaénekes Verdi- és Puccini- operarészleteket adott elő szólóban, illetve egy operaénekes hölggyel együtt (akiről nem sikerült értékelhető fotót készítenem) - olaszul.

A táncosok európai balettcipőben, de keleties öltözékben adtak elő valami fura, indiai és kínai jellegű elemekkel tarkított táncot, melynek jelentős részét lassú láb- és kézmozdulatok, valamint emelések tették ki.

A táncosok után két fiatal lány hajlítgatta magán egészen ijesztő formákba valami zenének nehezen nevezhető elektronikus zörej alatt. Komolyan attól féltem végig, hogy most pattan el az egyiknek a gerince, de túlélték.

A végén pedig mindenki kijött a színpadra meghajolni, miután a balközépen látható, csúcsos sapkás bácsi, aki egyébként konferansziéként működött az este folyamán, elénekelt egy patetikus, műnépdal-hangzású számot, melynek az elején arra számított, hogy a közönség csatlakozni fog hozzá, de inkább csak némán tátogtak.

Hurd koncert (mongol kulturális évad 2010, első rész)

2010-11-11T17:01:00.005+01:00

Az idei év a mongol kultúra iránt érdeklődőknek sokféle programot tartogat(ott). Kezdődött a Magyar-Mongol Baráti Társaság holdújévhez kötődő rendezvényével még februárban, melyen egy az 1950-es évek környékén készült ismeretterjesztő filmet is levetítettek Mongóliáról, aztán tavasszal a mongol-magyar diplomáciai kapcsolatfelvétel 60. évfordulója alkalmából Magyarországra látogatott a mongol miniszterelnök, mely eseményen az ELTE, a Magyar Tudományos Akadémia és a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum munkatársai tartottak előadásokat, illetve fotókiállítást is rendeztek. Ősszel a Hurd mongol rockegyüttes adott felejthetetlen koncertet az A38 hajón, egy nappal később pedig egyéb mongol zenészek, énekesek és táncosok mutatták be tudásukat a Hagyományok Házában, illetve tegnap a Makadám Mérnök Klub adott (viszonylag szűkös) helyet A Földgömb expedíciós szakosztálya által rendezett előadásnak.

Egyik kedvenc mongol együttesem, a Hurd nem sokkal a mongol rendszerváltás után, 1993-ban alakult, tagjai mára neves, több díjjal kitüntetett zenészek, akik sok új mongol zenekar megalakulását is támogatták. Mérlegük jelenleg hat stúdióalbum, három koncertlemez és egy válogatásalbum. Mindezt természetesen úgy érték el, hogy zseniálisan jó rockzenét játszanak és a szövegeikben sem hódoltak be a globalizmusnak: a könnyűzenében népszerű angol nyelv helyett mongolul énekelnek, vállalva, hogy így kevesebb emberhez jut el a zenéjük.
Részletesebben a koncertről a hajtás után:

A helyszín, mint fentebb említettem, az A38 állóhajó volt, ami inkább közepes méretűnek mondható, és valószínűleg a rossz időpont (vasárnap hét óra) és a gyenge reklám (az ELTE mongol szakján még most is kötegekben állnak a meghívók, amiket csak két nappal az esemény előtt küldött el a Fővárosi Önkormányzat) tehetett arról, hogy nem volt tele, az ingyenesség pedig nem tudta ellensúlyozni ezt, de még így is jó kétharmados helykihasználással működött a nézőtér. És hogy miért írtam a távol-keleti hangulatot? A közönség legalább nyolcvan százaléka mongol volt, valószínűleg gyorsabban terjed az infó a belső kommunikációs csatornákon :)

Fél héttől hétig pakolászás és közepes háttérzene jellemezte a hajó belsejét, miközben egyre többen érkeztek. Hét után pár perccel, egy a Fővárosi Önkormányzattól (?) érkezett nő lépett a színpadra és nem túl összeszedett beszédet mondott arról, hogy idén van a mongol-magyar diplomáciai kapcsolatfelvétel hatvanadik évfordulója (mely Ázsiában jeles szám) és ezért rendezik ezt a koncertet meg a többi eseményt is idén, majd miután szórványos tapsféle közepette lesétált, színpadra léptek a zenekar tagjai, akiket a közönség már lényegesen nagyobb hangon üdvözölt.

Bemelegítésnek a Minii mongolt játszották:

Majd következett talán harmadiknak a némileg ugrálósabb Aliv bos, amikor is rájöttek, hogy hülyeség, ha egy rockkoncert alatt székeken ülnek az emberek, úgyhogy szépen összecuccolták az ülőalkalmatosságokat és az eddig ücsörgő vagy hátul szorongó nép összekeveredve mozoghatott ritmusra.
Fölösleges lenne leírni a másfél órás koncert teljes számlistáját, meg nem is emlékszem mindre, ezért csak a legfontosabbakat emelem ki:

Bi durtai

Arwan gorwan aash, az egyik kedvencem :)

Chono, a farkasról elnevezett szám szintén kedvenc, pörgős, hangulatos.

Hongor setgel, pihenésképpen egy lassú, lírai szám... (a klipben az afrofonott hajú mongol gitáros azért érdekes látvány :D)

Ekh oron, gyönyörű, dallamos zene, a videót pedig a szép képek miatt is érdemes megnézni.

Hamag Mongol, ez az a szám, amit akárhányszor meghallgatok, még a szöveg tökéletes megértése nélkül is megborzongat. Sikerült néhány meglepett-elismerő pillantást begyűjteni a koncert alatt, amikor a Hurd a tomboló visszatapsolásnak engedve eljátszotta ezt a számot és én, a kevés európai egyikeként, nyilván hibásan ugyan, de annál lelkesebben énekeltem.

A magyar közönség kedvéért valamely' rejtélyes okból előadták egyébként papírról nézve a "Száz forintnak ötven a fele" című enyhén gáz kocsmadalt, illetve a visszatapsolás után nagyon profin, minden puska nélkül az Omega "Gyöngyhajú lány" c. számát.
Ennél már csak az lesz jobb, ha Ulánbátorban ugrálhatok az első sorban ;)

Dan Simmons: Hyperion (2010)

2010-11-07T13:08:00.003+01:00

Valahol, a 29. századi emberiség uralta térszelet peremvidékén létezik egy bolygó, mely John Keats befejezetlen, Hyperion című verséről kapta a nevét. Egy bolygó, amely a jelek szerint kulcsfontosságú a jövőre vonatkozóan, egy bolygó, ahol hatalmas, földalatti labirintusok terülnek el, ahol a legendás Időkripták épületegyüttese minden fizikai törvényszerűségre rácáfolva visszafelé halad az időben, és ahol az isteni megtestesülésként tisztelt - vagy éppen rettegett lény, a Shrike él a különös, életveszélyes növényzettel borított fennsíkon.

Hét zarándok indul útnak a Hyperionra a templomosok Yggdrasill nevű bárkafáján, mindannyian azzal a tudattal, hogy közülük hatan a Shrike acélfájára tűzve végzik (az angol "shrike" szó jelentése tövisszúró gébics), egyiküknek viszont a félelmetes lény teljesíti egy kívánságát a legendák szerint. Hét zarándok, hét eltérő személyiség, hét eltérő múlt, egyvalamiben viszont megegyeznek (a szó másik értelmében): egymás után mindenki elmeséli a zarándoklat kezdetéig vezető útját a többieknek: egyrészt unaloműzésnek, másrészt tanulságul, hátha az információmorzsákból össze tudnak rakni valamit, ami megoldása lehet az összetett eseménysorozatnak, mely időben és térben összehozta őket - és amelynek kimenetelét az adatszférában létező hatalmas mesterséges intelligenciák sem képesek megjósolni.

A hét zarándok hét története gyakorlatilag hét eltérő stílust is képvisel a majdnem-horrortól cyberpunkig, ezeket foglalja keretbe és szakítja meg időnként a nyolcadik, a zarándoklat története. Egyvalamiben viszont megegyeznek (a szó egyik értelmében): mindegyikben központi helyet foglal el a Hyperion, az a bolygó, melynek névadó költeményében a bukásra ítélt titánok helyére az olimposzi istenek lépnek.

A kiadás kifejezetten szép; a minimalista, semleges borítónak ugyan túl sok köze nincs a történethez (csak belemagyarázós), de esztétikailag kellemes és jellegzetes látvány a könyvesboltok polcain. A korábbi fordítástól ez a verzió nem tudom mennyire tér el, az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy itt "bárkafa" van "hajófa" helyett, viszont van benne egy elég nagy hiba: "Kassad öt fényperc alatt ért át a kapun (...)" [160. oldal] - a fényperc a hosszúság és nem az idő mértékegysége. Kellemes dolog, hogy a korábbi magyar kiadástól eltérően itt nem bontották két kötetre a könyvet, és ami még jobb, hogy az Agave eddigi tevékenységét ismerve szinte biztos, hogy a további három rész is meg fog jelenni (bár évente csak egy kötet várható, a következőt 2011 szeptemberére tervezik).

A példányért köszönet a kiadónak :)

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadási év: 2010

Eredeti cím: Hyperion

Fordító: Huszár András

Oldalszám: 537

John Man: Dzsingisz kán vezetői módszerének titkai

2010-10-20T21:21:00.002+02:00

Igen, tényleg létezik ilyen könyv. Ami önmagában nem lenne feltétlenül gond, az viszont már annál inkább, hogy létjogosultsága is van az efféléknek. Nem, Dzsingisszel semmi baj, sőt :), az viszont elgondolkodtató, hogy a jelen könyv tartalmából és létéből levonható következtetések szerint nagy arányban ostoba és megfelelő képességek híján lévő egyének tartoznak a vállalati felsővezetők ki tudja milyen szűk körébe, illetve szeretnének oda tartozni.

John Man már írt korábban egy jókora könyvet minden mongolok nagykánjáról (bőven 400 oldal fölötti terjedelemben), ez a munka annak a farvizén született, de minden bizonnyal lényegesen jövedelmezőbb annál, mutatva, hogy mi a tudományos, vagy legalábbis ismeretterjesztő tevékenységek megbecsültsége napjainkban. Hogy teljes legyen a kép: ez a könyv függelékestül és tárgymutatóstul is alig haladja meg a 200 oldalt és puhafedeles, ennek ellenére az ára 20%-kal magasabb, mint a másiké (kemény borító, jó minőségű színes képek stb.).

A könyv tartalma nagyjából végigköveti Dzsingisz életét, melyhez vezérfonálul szolgál A mongolok titkos története címen ismert 14. századi forrás, teszi mindezt "népszerű-ismeretterjesztő" stílusban, de mondjuk inkább azt, hogy meglehetősen lebutított a szöveg, már mondatszerkesztés szintjén is. Az ebből adódóan könnyen olvasható írást itt-ott megszakítják "Dzsingisz kán vezetői titkai", szám szerint 21 darab, no meg az ócskább napilapok stílusában egy-egy kiragadott, nagyobb betűvel szedett szövegrészlet, mint például ez: "Az idő megérett a nagy vezető számára, az emberek készen álltak arra, hogy vezessék őket." (37. oldal).

Az ominózus "vezetői titkok":

Kontrolláld az általad közvetített üzenetet!
Fogadd el a kritikát!
Legyen jövőképed!
Tartsd be a szavad!
Vedd ki részed a megpróbáltatásokból!
Légy tisztában a saját korlátaiddal!
Tedd alapvető értékké a hűséget és jutalmazd meg!
Hozz szilárd és világos törvényeket!
Járj a földön!
Ha béke van, edzz a háborúra!
A te érdeked legyen az állam érdeke!
Válassz utódot és engedj utat a vitának!
Alkalmazd a legjobbakat!
Meglepetés + terror + nagylelkűség = győzelem
Filozofálj (de legalábbis légy jó viszonyban a bölcsekkel és a bölcselkedéssel)!
Gyakorolj alázatot!
Tervezz az örökkévalóságnak!
Ismerd fel a korlátaidat!

Igen, ez csak tizennyolc, a jelen lista szerinti 12. viszont kettőnek, a 14. pedig háromnak számít a könyvben.

Tehát a fentieket összegezve nagyjából arra a következtetésre juthat bárki, amit az első bekezdésben leírtam: amennyiben a kiadvány tényleg a szerző által megnevezett célközönségnek készült, úgy a célközönség tagjai

Ostobák ahhoz, hogy a fentiekhez hasonló alapszintű dolgokat felismerjenek és alkalmazni tudjanak, ebből adódóan nem alkalmasak vezetői szerepre.
Ostobák ahhoz, hogy megvegyék a lényegesen igényesebb és tartalomgazdagabb változatot, ha netán a történelmi ismeretterjesztő oldal érdekelné őket (amit persze nem a vezető magyar gazdasági hetilap kiadója jelentetett meg és reklámoz) - ellenben van elég pénzük ócskaságokra költeni.
És persze valószínűleg ostobák ahhoz is, hogy értelmezzék és alkalmazzák a történelmi ismeretterjesztésből szintetizált "észosztást".

A történelem iránt érdeklődők azért ne keseredjenek el, van bőven irodalom a témában, akár csak jelen szerző Dzsingisz kán című könyve, de a mindenki által ismert Lőrincz László is készített egy hasonló című munkát, illetve itt még akad mindenféle Mongóliáról. Levezetésnek pedig itt a Dzsingisz kán életének első feléről szóló, Szergej Bodrov-féle Mongol c. film trailere:

Kiadó: HVG könyvek

Kiadási év: 2010

Eredeti cím: The Leadership Secrets of Genghis Khan

Fordítók: Kácsor Lóránt

Oldalszám: 222