2015. július 31., péntek

Alan Weisman: A világ nélkülünk

Gondolkodtál már azon, hogy mi történne, ha hirtelen eltűnnél a Földről? Mármint nem veled, hanem a világgal. És ha az összes ember, egytől egyig? Alan Weisman igen, és a gondolatkísérlet eredményeit ebben a könyvében összegezte.

A világ nélkülünk kiindulási pontja, hogy az emberiség nem hosszas haláltusa után távozik a Földről, fajok millióit magával rántva a sírba, hanem egy sokkal rövidebb időtartam alatt, hirtelen tűnik el mindenki. A feltételezés meglehetősen valószínűtlen, ámde nem teljesen lehetetlen, ennek Weisman szentel is néhány gondolatot az utolsó fejezetek egyikében. De nem is ez a lényeg. Mi történne nélkülünk? Felépülne a bolygó az általunk okozott sérülésekből, vagy már túlmentünk azon a határon, ahonnét nincs visszaút?

Az alcím egy kicsit megtévesztő: azt ígéri, hogy az ember utáni világba kalauzol bennünket. Az alapkoncepció valóban ez volt, ám a végeredmény jócskán túlnőtt ezen az egyébként is bámulatosan érdekes célon. Azonban ahhoz, hogy a mai emberi civilizáció eltűnésének következményeit fel tudjuk becsülni, alaposan körül kell néznünk a jelenben (és a múltban) – amit Weisman becsületesen meg is tesz. Összességében a jövőbeli Földről szóló látomások talán kisebb részt is tesznek ki a könyvből, mint a múlt- és jelenbéli viszonyok bemutatása, ezért talán érdemesebb lett volna valami ehhez hasonló alcímet adni a könyvnek: Egy lenyűgöző és gondolatébresztő kirándulás a Földön az ember előtt, alatt és után.

2015. július 23., csütörtök

2045 - Harminc év múlva - Kortárs magyar SF antológia

Realista novellákat olvasnál arról, hogy milyen lesz az élet harminc év múlva? Akkor ez a kötet nem neked szól. Ha viszont az érdekel, hogy hogyan látja tizenhat, többségében amatőr és feltörekvő magyar SF-szerző a 2045-ös jövőt, bírod a disztopikus történeteket és az esetleges csalódásokat, továbbá kíváncsi vagy, hogy azon a fél tucat ismertebb írón kívül kik szoktak még publikálni a hazai SF-szcénában, lapozz bele bátran. 

Általában nincs szerencsém az antológiákkal és novelláskötetekkel, utoljára a Bradbury-féle Marsbéli krónikák, illetve Robert Silverberg Legendák c. kétkötetes antológiája (az is csak második olvasásra) volt olyan, amiben az írások nagyobb része tetszett. Általában olyan tizenöt-húsz százalék körül szokott mozogni azon novellák aránya, amikre azt mondom, hogy megérte elolvasni, ez pedig ugye elég kevés... Épp ezért ritkán kísérletezem ilyesmivel, de - némi kedves rábeszélésnek és a borítóból készült poszternek köszönhetően - úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát a 2045-tel és megnézem magamnak, mit tudnak azok a kortárs magyar SF-írók, akiket nem ismerek személyesen, vagy legalábbis nem olvastam tőlük több regényt az elmúlt másfél évtized során - mert a kötetbe csak ilyen szerzők írtak, az előszót jegyző és a kötetet szerkesztő Szélesi Sándort, illetve Trenka Csaba Gábort leszámítva. 

Azt hiszem, olyan nagy titkot nem árulok el azzal, hogy a novellák többségének nem sikerült lenyűgöznie, ugyanakkor arra ideális a gyűjtemény, hogy az olvasó valamivel szélesebb képet kapjon a hazai sci-fi írók munkásságáról. 

2015. július 16., csütörtök

William Gibson: Virtuálfény

A cyberpunk halott, de érdemes olvasni. Hiába lépett már maga Gibson is túl azon a műfajon, melynek vitán felül ő volt a legnagyobb alakja, a "korai" regényei változatlanul mérföldkőnek számítanak - és ami még fontosabb, a huszonegyedik században is élvezhetőek. 

Miután az Agavéhoz került William Gibson regényeinek magyar kiadása, értelemszerűen a legfrissebb, A periféria nyitotta a sort. Most visszaugrunk az ezredforduló elé, amikor Gibson még cyberpunkot írt: az 1993-as Virtuálfény a korszak egyik legjellegzetesebb emléke. Ugyan már egyszer megjelent magyarul, kereken húsz éve, azóta viszont felnőtt egy új olvasógeneráció, ráadásul némi ráncfelvarrás is ráfért a regényre, így az új kiadás egyúttal újrafordítást is jelent, Pék Zoltán szokás szerint minőségi munkát végzett. 

Sokan a cyberpunkot azonosítják Gibson "valódi" stílusával. Ez persze nem egészen igaz, tekintve, hogy a műfaj mára erősen túlhaladott, Gibson a kétezres évektől másfelé fordult (a Blue Ant trilógia "nowpunk", A periféria pedig tisztán kortárs sci-fi), mindenesetre így a régi rajongók méltóképpen nosztalgiázhatnak, az új olvasók pedig betekintést nyerhetnek a nyolcvanas években gyökeredző, sosem volt jövőbe. 

2015. július 14., kedd

Leena Krohn: Hotel Sapiens és más irracionális elbeszélések

Áll egy ház valahol a posztapokaliptikus romhalmazban, amit még mindig emberek laknak. Kevesen vannak, a pusztulás rajtuk hagyta a lenyomatát, a lehetőségekhez képest mégis kényelmesen élnek: a Hotel Sapiens ugyanis egyfajta múzeum, rezervátum az ember, az emberi elme számára. Leena Krohn abszurdba hajló novellafüzéréhez egyszerre merít a kortárs szépirodalom és a klasszikus sci-fi eszköztárából, hogy valami igazán különlegeset hozzon létre. 

Érdekes SF-olvasóként belepillantani, hogy miként látják a zsáneren kívülről érkezők a fantasztikus irodalmat. Sokan megelégszenek azzal, hogy fognak néhány régi klisét, amire felszínesen emlékeznek gyerekkorukból, vagy olyan technológiai jelenséget, amiről hallották a tévében, hogy ez most menő, és megpróbálnak csinálni velük valami furát, hiszen a sci-finek ez a lényege - szerintük. A magyar közönség előtt rég nem ismeretlen Leena Krohn viszont hiába elismert, kortárs szépíró, nem esik ebbe a hibába, váratlanul átgondoltan kezeli a - különben tényleg nem kimondottan eredeti - SF-elemeket, az eredmény pedig egy határozottan színvonalas, kellemesen igényes novellafüzér lett. 

Sci-fis megközelítésben azt mondanám, hogy adott egy posztapokaliptikus világ, melyben a technológiai szingularitás után az MI-k trónfosztották az addig uralkodó emberiséget, a saját ízlésük szerintire formálták a bolygót, a pár túlélőt pedig bedugták egy rejtélyes módon egyben maradt épületbe, ahol afféle házi kedvencként, esetleg egy kihalásra ítélt faj rezervátumba zárt utolsó egyedeiként tartják őket. Szépirodalmi szemszögből kicsit más a helyzet: egy csapat, mentálisan instabil ember egy bentlakásos otthonban konfrontálódik egymással, az elidegenedett külvilággal, a múlttal és az elmúlással, miközben az olvasó számára egyértelmű, ami nekik nem feltétlenül: már nincs jövőjük. 

2015. július 9., csütörtök

Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség (Vaják 5.)

A saját neve, saját végzete elől senki sem menekülhet. A Tűzkeresztség méltó az előzményekhez, Sapkowski a szokásos, rendkívül magas színvonalon szállítja a nemzetközi mezőnyből is magasan kiemelkedő Vaják-sorozat ötödik kötetét. 

Két novelláskötet és két regény, illetve a még szélesebb körben ismert The Witcher játékok után valószínűleg mindenki ismeri a Vaják-sorozatot, aki egy kicsit is érdeklődik a műfaj iránt. Andrzej Sapkowski történetei már régóta nem csak "Lengyelországban világhírűek", az angol verzióval nagyjából azonos ütemben érkező magyar kiadás ötödik kötetét is a legjobb fantasyket megillető várakozás előzte meg. Így, hogy két év is eltelt A megvetés ideje óta, kiadók szűntek meg vagy kerültek csődközelbe a hazai könyvpiacon és sorozatok szakadtak félbe, kicsit aggódtunk, hogy mi lesz Geraltékkal, de tavaly ősszel, majd idén télen elkezdtek szállingózni a nyári megjelenésre vonatkozó információk, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, szépen ki is jött a Tűzkeresztség, a szokásos, kiemelkedően színvonalas fordításban.

Annak idején bosszantott, hogy három rész után változtatott a kiadó a borítódizájnon, ha már egyszer az egységes, játékgrafikás verziót kezdték el, az egységes kinézet kedvéért érdemes lett volna végigvinni. Most viszont már látszik, hogy jó irányba haladnak a saját készítésű borítókkal, sokkal szebb és nem kelt olyan olcsó hatást, mint a mai szemmel idejétmúltnak tűnő első részek, valószínűleg a gémerek sem bánják annyira a dolgot :)

2015. július 3., péntek

Cory Doctorow: Homeland (magyar)

Te mit tennél, ha a kezedbe nyomnának egy pendrájvot, rajta olyan adatokkal, ami összedöntheti az USA politikai rendszerét? Mit tennél, ha korábban ártatlanul börtönbe zártak és megkínoztak volna, és tudnád, hogy ha nyilvánosságra hozod az információkat és kiderül, hogy te tetted, újra ez vár rád? Meg tudnád őrizni a józan ítélőképességedet és azt tenni, ami helyes? Képes lennél szembeszállni a korrupt hatalommal a demokráciáért és szabadságért vagy a személyes biztonságodat tartanád fontosabbnak? Ez nem valami távoli, bizonytalan történet, a Homelandben Cory Doctorow abszolút kortárs, nagyon fontos problémákat vet fel, izgalmas, pörgős és szórakoztató regénynek álcázva. 

Jó ideje szerettem volna már olvasni valamit a kanadai Cory Doctorowtól, de valahogy mindig háttérbe szorult az aktuális megjelenések mellett. A CEU-n tartott januári előadása – szólásszabadságról, adatbiztonságról, a dolgok internetéről, privát szféráról a digitális korban – viszont jó alkalmat kínált arra, hogy beszerezzem a magyarul már két éve elérhető Kis testvért és egyúttal dedikáltassam is. Önmagában ez még mindig nem volt elég, hogy azonnal el is olvassam, eléggé zsúfolt volt a tavasz, de amikor a Galaktika kihozta a folytatást a Könyvhétre, egyértelmű volt, hogy valahogyan beillesztem mindkettőt az olvasási tervbe. Ez nem bizonyult különösebben nehéznek, rendkívül olvasmányosak, nagyon gyorsan lehet haladni velük, három nap alatt lement mindkettő. 

Ha valaki hozzám hasonlóan halogatta az elolvasását, a Kis testvér Marcus Yallow, egy átlagos, san franciscói, kocka középiskolás történetét meséli el, akit egy terrortámadás után letartóztatnak a nemzetbiztonságiak, gyanúsítottként kezelik és illegális, kegyetlen módszerekkel próbálják beismerő vallomásra bírni. Miután ez sikertelen, elszabadulnak az események, a Belbiztonsági Hivatal egyre jobban szigorítja a civilek megfigyelését, lehallgatását és nyomkövetését, a vélt terrorfenyegetettségre hivatkozva egyre jobban beférkőznek az állampolgárok privát szférájába. Aki a legkisebb mértékben is szokatlanul viselkedik, vagy ami még rosszabb, fel mer szólalni a rendkívül szigorú, diktatúrákat idézően erőszakos megfigyelés ellen, ellenőrzésre és letartóztatásra számíthat, és örülhet, ha ennél rosszabb nem történik vele. Természetesen ezt nem tűri mindenki szó nélkül, Marcus és néhány haverja úgy döntenek, hogy az állam által elkövetett bűncselekmények és immorális tettek nem maradhatnak elkendőzve, és minden tőlük telhetőt megtesznek céljuk érdekében, egyébként bárki számára rendelkezésre álló informatikai eszközök segítségével. 

A klasszikus megfigyelős ősdisztópia, az 1984 a mi hétköznapjainktól meglehetősen távol álló környezetével legfeljebb elméleti és valamelyest érzelmi síkon megrázó, a Kis testvér – és a Homeland – viszont abszolút a mi jelenünkre (oké, az előbbi esetében a regény 2008-as születésének idejére) épül, kortárs technológiát használ, létező és jelenlévő problémákat feszeget, ráadásul minden pillanatában tökéletesen hiteles és életszerű, az olvasó kényelmetlenül tisztában van azzal, hogy mindez akár most is bekövetkezhet. Talán még Magyarországon is, elvégre rendelkezésünkre áll a technológia, legfeljebb telepíteni kell még egy pár kamerát és be kell sorozni néhány kellően intelligens és gátlástalan embert a terrorelhárítás/nemzetbiztonság kötelékébe, akik adott esetben kezelni is tudják a felszerelést. Aztán egyszer csak újra felmerül a netadó ötlete és a médiatörvény putyini, blogokra és más, személyes weboldalakra is kiterjesztett verziójának életbe léptetése, rendőrségi ellenőrzésnek vetik alá azokat, akik jógafesztiválra mennek – bocs, utóbbi már valóság Magyarországon is. A tüntetők telefonjainak adatait hordozható bázisállomások segítségével rögzítik, az így beazonosított személyekkel pedig már azt csinál a kritikát nem bíró hatalom, amit csak szeretne - Doctorow előadásában említett példája alapján, nyomásgyakorlásképpen akár az illető lakóhelyét is elvághatják a közművektől (elvégre a legtöbb szolgáltató állami, így rendszeren belül marad a dolog), egy hidegebb télen pedig nem sokan bírják fűtés nélkül, ugyebár. 

Na de Homeland.