2010. december 2., csütörtök

Birtalan Ágnes (szerk.): Mongol játékok és versenyek

Hiánypótló kiadvány a Mongol játékok és versenyek c. tanulmánykötet, mely nem csak a szűk szakmai rétegnek szól - a népi játékok, a csontvetés, birkózás, lóverseny, íjászat, Mongólia vagy általánosságban a nomád népek iránt érdeklődőknek is bátran ajánlom. A mongolisztikában egyáltalán nem járatos olvasó talán átugorja a szakkifejezéseket, de az egyes cikkek nyelvezete közérthető, az átlagos ismeretterjesztő műveknél viszont messze nagyobb tudományos igénnyel és pontossággal íródtak.
(Ha valaki esetleg tud csigacsontot/bokacsontot szerezni szóljon!)
Lejjebb mindegyik tanulmányról röviden, képekkel: 


Birtalan Ágnes: A mongol nádom
Soha nem értettem, hogy miért mondják, hogy a mongolok nagy nyári ünnepe ilyen néven ismert nálunk, amikor én mindig naadam-nak olvastam/hallottam emlegetni eddig (ami gyakorlatilag megegyezik a halha mongol változattal). Mindenesetre a bevezetőben is nádomozás megy, a szöveg viszont érdekes: 4,5 oldalnyi kitekintés arra, hogy az eredetileg rituális céllal megrendezett versenyekből hogyan lett mára nemzetközi hírű esemény, melyre turisták ezrei látogatnak el, hogy megnézzék a mongolok legjobb íjászait, lovait (nem a lovasok, hanem a lovak versenyeznek) és birkózóit, no meg a járulékos kulturális programokat.

Stefan Krist: A burját „surxarban” ünnep története és jelentősége
A surxarban gyakorlatilag ugyanaz, mint a mongol naadam, csak egy kicsit északabbra. A buddhista, majd szovjet befolyás itt is megpróbálta kisajátítani az ünnepet és most szintén a nemzeti kulturális öntudat legfőbb megjelenési formája.

Birtalan Ágnes: A csigacsont szakrális szerepe és a csigacsontjátékok
Birtalan tanárnő 46 oldalas tanulmánya meglehetős részletességgel szól a csigacsontról (bokacsont, asztragalosz, mai mongol: šagai); az első felében a kulturális aspektusokat tárgyalja, a másodikban pedig sok játékot ismeretet, ha mellékeltek volna egy marék csontot a könyvhöz, ki is lehetne próbálni őket :)

Sultan Anar: A csigacsonttal való jóslás hagyománya a mongoloknál 
Csigacsonttal nem csak játszani, hanem jósolni is lehet (vö. kártya vagy dobókocka). Sultan Anar a csigacsontjóslás legendáját írja le, illetve tulajdonképpen elegendő információt nyújt ahhoz, hogy az olvasó akár maga is kipróbálhassa, megmutatják-e a csontok a jövőjét.

Barta Zsolt: A birkózás a mongol történeti irodalomban és a folklórban
A mongolok legkedvesebb sportja, szertartása, vetélkedési formája a birkózás (na persze a lovaglás és az íjászat mellett) – és ez így van már vagy ezer éve, legalábbis A mongolok titkos története háromszor is megemlíti a Dzsingisz-korabeli birkózókat és nyilván nem akkor bukkantak föl először. A népmesék birkózásai pedig határozottan emlékeztetnek a magyar népmesék „sárkány vs. legkisebb fiú” mérkőzéseire, persze nem ez az egyetlen vándormotívum… (A képen lévő barátságos bácsik állítólag kínaiak, de nem találtam jobb illusztrációt.)

Kovács Attila Endre – Nagy Tamás: A mongol birkózás napjainkban
Súlycsoportok és korosztályok ugyan nincsenek, de valamelyest azért már szabályozzák mostanában a naadamokon lezajló mérkőzéseket. Legalábbis annyira, hogy az időtartam kötött és a ruházat is valamelyest meghatározott, illetve néhány dolog szabálytalanságnak számít, egyébként viszont még mindig az ősi hagyományok szerint zajlik az erőpróba, akár csak a japán szumó esetében (mellesleg ott is évek óta mongol a legmagasabb rangú birkózó, mutatva a mongolok már-már mániákus vonzalmát a téma iránt).

Rákos Attila: A mongol lóverseny
Közlekedési eszköz, élelemforrás (tej), népköltészeti téma, identitás-meghatározó, státusszimbólum – a nomád népeknél a legalább ennyi szerepet/funkciót lát el egyszerre. Így hát természetes, hogy versenyeket is rendeznek nekik, melyekhez különféle szokások és hagyományok kötődnek, s melyekre a lehető legnagyobb gonddal készítik fel az állatokat, a versenygyőztes pedig nem csupán tiszteletben részesül, hanem a ló értéke is sokszorosára nőhet, a gazdáját pedig bőségesen megjutalmazzák.

Kun Péter: A mongol íjászat
Újabb olyan téma, ami mindenkinek egyből eszébe jut, ha lovasnomádokról van szó. A cikk első fele röviden bemutatja az íj történetét, a második felében pedig már mongolokra (és kazahokra) szűkítve ír a szerző az íjról, nyílról és íjászatról. Egészen elképesztő, hogy milyen távolságokra és pontossággal képesek nyilazni… persze lehetne mondani, hogy elfogult vagyok, de az európai íjászat sehol nincs az ázsiai nomádokéhoz képest, legyen szó akár az angolok által (szerintem érdemtelenül) nagy becsben tartott hagyományos hosszúíjról vagy high-tech olimpiai eszközről.

Varga Ferenc: Íjak, íjászversenyek Mongóliában
A kötet leghosszabb írásában 67 oldalon foglalja össze a szerző azt, amit a mongol nyelvű szakirodalomban elérhető a Mongólia területén használatos íjakkal kapcsolatban, illetve kiegészíti azt saját gyűjtéseivel. Ez a tanulmány/összefoglaló már elégnek látszik ahhoz, hogy az ember ne csak álljon és nézzen, ha egy mongol íj kerül a kezébe, hanem hozzá is tudjon szólni a témához (még ha a gyakorlati résznél nagy eséllyel legyőzik is).

Csornai Kovács Tamás: Mongol városi játékok
A tanulmányt olvasva hasonló érzésem volt, mint a magyar játékokról szóló mindenféle könyvek esetén: érdekesek leírva, ki is próbálnék párat (na nem azt a mongol játékot, amelyikben veszítés esetén 1-3 literes „csészényi” kumiszt kell lenyomni), de soha nem találkoztam olyannal (magyar játékokkal kapcsolatban), aki ténylegesen is játszott volna ilyeneket, pedig a könyvek alapján annyira elterjedtnek tűntek. Ilyesmi lehet a helyzet ezekkel is: nem hiszem, hogy a városi mongolok szabadidejükben folyamatosan pénzérméket dobálnának különféle szabályok szerint, ujjszámolósat játszanának vagy éppen sakktáblán pakolgatnák a bábukat speciális helyzetekben, de attól még érdekes téma.


Kiadó: Akadémiai Kiadó
Kiadási év: 2006
Eredeti cím: -
Sorozat: Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, 27. kötet
Fordító: -
Oldalszám: 280
(A bejegyzésben szereplő képek az internet mélységeiből származnak, nem a kötetből.)

0 komment:

Megjegyzés küldése